12 – A lányok, a lányok…

Budapest–Bánkút = 224 km

Akkor ott ültünk mi, ő és én, az a mosolygós szemű kislány, a Ratkó-gyerekekből felnőtt gimnazisták, a bánkúti turistaház vaskerítésén, s odajött Vera néni, az osztályfőnökünk, és azt mondta: olyan szép, összeillő pár vagyunk, csak maradjunk is meg egymásnak…

Az én fura kapcsolatom a lányokkal még kisiskolás koromban kezdődött. Mintha két „fiú” lakozott volna bennem, egy gyáva, közeledni nem képes, és egy másik, akinek természetes volt, hogy a világ két nemre oszlik, amióta világ a világ…

Gyerekkori „örök barátnőm” abban a házban lakott, az 56-ban, ahol a Műhely volt. Kicsit olyan volt, mintha testvérek lettünk volna. Sokszor lent maradt ebédre, uzsonnára, sokszor, ha fönt játszottunk náluk, engem marasztalt anyukája ebédre, uzsonnára. Maradandó „öröksége” is volt egy-egy ilyen alkalomnak… Egyszer valami fura, savanykás illatú levessel kínált, amelynek gyöngyöző felszíne alatt sárgászöld valamik úszkáltak, s persze nem árulta el, mik is azok. Hogy ez célravezető volt-e, tudniillik hogy így kell-e megkóstoltatni egy újdonságot egy akkor olyan örök kétkedővel – mármint ami az ízeket illeti –, mint én, nem tudom, ám tény: a spárgát, mert az volt, évtizedekig nem ettem meg semmilyen formájában sem. Nem ízlett.

Ahogy a tartármártás sem – hogy lehet valami egyszerre savanykás és édes? Érdekes: az nem merült fel bennem, hogy valami édes megromlott volna, s ezért lett savanyú, hiszen romlott étellel addig világéletemben soha nem találkoztam – inkább csodálkozás volt bennem: miért is nem lehetett eldönteni egy ételféleségről, édesnek vagy savanykásnak akarom-e csinálni? Évekig nem ettem tartárt sem. Más kérdés persze, hogy ilyen kihívásnak nem voltam kitéve otthon: spárgát nem főzött a nagyanyám, valószínűleg mert hasonló okok miatt nálunk senki nem kedvelte, s a rántott húshoz sem tartár járt (mellesleg ma már meg nem enném anélkül), hanem ubisali vagy koviubi. Nem főztünk mi olyan úriasan, hát persze.

Bár nagyanyám a püspöki konyhán tanult főzni, Pozsonyban – legalábbis a családi legendárium szerint. Hogy jól megtanult – bárhol is –, azt tanúsíthatom. A családban ha valahol másutt valami más étel nem ízlett, máris kibukott valamennyiünkből: „a püspöki konyhán nem így csinálták” – de persze negatívan is, ha mégis ízlett valami újdonság: „pedig a püspöki konyhán nem így csinálták”. Meglehet: a tartárt és spárgát a pozsonyi püspökök sem szerették…

Étellel nem kínáltak, játszani sem hívtak a házban lakó másik kislányhoz, aki pedig szintén egyidős volt velünk –csuda tudja, miért. Vannak emberek, akikkel bár naponta találkozunk – ahogy mi is, persze –,mégsem váltanak értelmes szót. Kisgyermekként akkor vele már megéltem ezt. Pedig a szülők jóban voltak. Általuk lett tv-nk. Mert maszeknak nem járt hitelre vásárolni. Így aztán ők megvették, mi pedig minden hónapban kifizettük a részleteket helyettük (néha-néha kis csúszással, ahogy az üzletmenet engedte). S akkor jött a drótok össze-vissza állítgatása. Kiszögeztük a szalagantenna T-szárának egyik végét valahová, aztán jött a tájolás – végig a szobán, míg végül nem volt mákos a kép. Persze mindig a szoba közepén kötött ki a másig drótvég, ahol nem volt hová rögzíteni, így aztán mindig is mákos volt kissé.

Mit zavart ez bennünket, mikor a Louvre félhomályában megjelent egy álarcos alak, s bennünk meghűlt a vér? Szüleim liberális gondolkodásáról vallott, vagy csak a hiábavaló sürgetése az én szobából való távozásomnak a belátása volt – ki tudja ma már, de 11 évesen végignéztem, hogyan lelepleződik le Belphegor titka, s lesz belőle Juliette Gréco… (https://www.youtube.com/watch?v=YGrT6jC7Rw8&feature=related)

A következő évben a Hetedik Mennyországba vezettek a nyomok – máig úgy emlékeztem, NSZK-sorozat volt, de nem: Németország keleti felén készült, de én akkor még nem igazán értettem a különbséget a két ország között. Mindenesetre a gyilkosságsorozat a szocialista rendszerben is szépen megoldódott végül, hogy aztán két évet várjunk arra, hogy az örvénylő tengerből (kádlefolyóból) az űrbe emelkedjen a nyugati térfelen megálmodott Orion űrhajó. McLane és Tamara, Hasso és Helga, no meg a varangyok… (https://www.youtube.com/watch?v=Y0daq4tryAY&NR=1; https://www.youtube.com/watch?v=oNXf136qolM&feature=related)

Amikor apám – illegális munkavállalóként – ´68-ban kiment Münchenbe egykori inastársa ottani műhelyébe. „besegíteni”, mi mást kérhettem volna, mint bármit, ami Orion? Kaptam is millió képet, német nyelvű újságkivágásokat – színesben: nahát – ez színes film? Megpróbáltam aláképzelni a fekete-fehér adás alá a színeket – s ha lett volna akkor már video, biztos felvettem volna az összes epizódot. Amikor másodjára ment ki – illegális munkavállalóként –, „besegíteni”, egy Tom Jones-lemezt kértem: a Green Green Grass of Home-t, mert az nekem akkor annyira tetszett. Bátyámnak adtam később, amikor már – a Led Zeppelin árnyékában – annyira már nem tetszett. (https://www.youtube.com/watch?v=a5IABqwVO2U)

Szóval így lett tv-nk – de azért én és ő akkor sem lettünk ettől jó barátok. Valami távolságtartást éreztem volna benne. vagy a szüleiben, nem tudom, de valami hasonló lehetett. Pedig félig-meddig rokonszakmában dolgoztak, félig-meddig maszekok voltak ők is, csak talán ügyesebben csinálták. Mégis, úribb módon viselkedtek, mint a tényleg úri szakmát művelő mérnök szülei „örök barátnőmnek”, akivel később is megmaradt a barátság, pedig akkor már lassan szövődtek újabbak.

Mintha a „szerelemnek” különböző fiókja lettek volna a lelkemben, s a különféle fiókokba belekerült szerelmek békésen elfértek volna egymás mellett, egy időben. Hol az egyiket nyitottam ki, hol a másikat. Volt, hogy egyszerre három fiókom is volt…

Az időbeni elsőben persze Ő, a gyerekkori. Bár a felsőben már ritkábban voltunk együtt, meg hát a műhelybeli papás-mamást is kezdtük kinőni. Sőt, nagyon is… Egy kicsit kezdtünk már kamaszodni. Kiskamaszodni. Ezért is lett vége hirtelen – s nemsokára el is költöztek a házból, de ez csak másodlagos oka annak, hogy máig nem tudok róla semmit.

Szóval: kinőttük a papást-mamást, a gyerekkorit, és én inkább már a felnőttkorira kezdtem kíváncsi lenni, annak rendje és módja szerint. Játszva már nem lehetett, hogyan hát akkor? Sok-sok betegségem egyikének alkalmával megláttam őt a Pap-gödörben játszani/beszélgetni: kézenfekvő volt, hogy felhívjam egy kis beteglátogatásra. Pizsama volt rajtam, hogy-hogy nem, nadrágján a gomb épp akkor esett le (kis ráhatásra) – gondoltam, a véletlen besegíthet az újfajta játékba… Tettem-vettem is magam minél közelebb hozzá, bízván benne, a hormonok már benne is forrni kezdtek valami újszerű iránt, de az erkölcsök szigorú őre a püspöki konyháról megláthatott vagy csak megérezhetett valamit ebből a kezdődő – és bimbódzó – játékból, s illedelmesen, ámde meglehetőst határozottan kitessékelte játszani készülő társamat, mondván: nem illik hiányos öltözetben engem látnia. Lehet, hogy illeni nem illett, ám fölöttébb hasznos lett volna későbbi serdülésem alakulására: a két nemre szakadt emberi világ tágabb horizontú megismerését szolgálta volna, nem kevésbé még át nem élt, de már megtapasztalni vágyott örömök forrása lehetett volna.

Aztán elköltöztek – a fiók becsukódott, most éppen csak belekukkantottam, egy fotó azért maradt ott, ahogy bennem is a gyerekkor varázsából.

Az időbeni második a gyávaságom világához tartozó volt – aki egyszer egy padon ülve már szándékosan sorsolt ki kiszemelt szerelmének, s akihez ezután nem mertem közeledni, nemhogy fizikailag (kézfogás, hazakísérés, puszik), hanem még szóban sem. Nem volt gyakorlatom abban, ha egy lány több mint barát, annak mit kell mondania az embernek. Szép időkben udvarlásnak hívták volna mindezt, akkor együtt járásnak hívtuk, de akárhogy is, járás közben is beszélgetni kell, s bizony bele-belepirultam a kezdeti nyögdécselésbe, azért inkább abbahagytam, s nem jártunk. Egy-egy bizalmas, külső megfigyelők szerint jelentőségteljes pillantást váltottunk csak a Jázmin utcai iskola osztálytermeiben, folyosóin, s nagy néha ha nyáron összefutottunk. Gimibe is együtt jártunk, bár más-más osztályba, akkorra már a köszönés is elmaradt.

A serdülőkori szocializáció hiányosságainak tudtam be mindezt, amikor Mérei-Binétet volt kötelező olvasnom az egyetemen. De az, hogy igazuk volt, nem javít a helyzeten – ez sem jött be.

A harmadik? A gyáva és a kapcsolatokat természetesen megélő két énem között valami furcsa átmenet terméke volt. És egy másik világé is, a nyár világáé. A nyár márpedig a surányi telekről/házról szólt mindig is.

Egy piros biciklin egyre többször és többször a mi telkünk körül/felé kerekező, fiús hajú, örökké egyrészes fürdőruhás kislány tűnt fel nekem – csoda is lett volna, ha nem tűnik fel. Tetszett igencsak. Hogy-hogy nem, én is kezdtem arrafelé kerekezni, amerre ő. Nem volt akkor még akkora Surány, mint manapság; 4-5 utcatömb összefogott mindent, a boltot, a kocsmát, a postát, ahol mellesleg húst is lehetett rendelni, s a levelekkel együtt egy héten kétszer ki is hozták, amit kértünk, no meg friss kenyeret is árult a posta, nem tudni, ki és mikor nevezte el postának – hacsak azért nem, mert zöldre volt festve, és szép, kör alakú pavilon volt. Mindenki ezen a pár tömbnyi területen lakott, nyaralt, az utak egyértelműek voltak bárhová, kitérőket miért is tettünk volna, hacsak nem valami más, közbenső cél érdekében nem? Neki is megvolt a napi kötelező útja a nyaralójuktól az utcánk felső végén lakó Mária nénihez, aki valami rejtélyes jelentésű TSzCs egykori alkalmazottja volt, de immáron nagybeteg, otthonfekvő.

A TSzCs központja Surány és Pócsmegyer határában volt, egy jó meredek lejtő tetején, Megyerről visszatérve igencsak hajtani kellett a biciklit, de ha felértünk, már majdnem otthon voltunk. Ez a Termelőszövetkezeti Csoport volt a gazdája a Surány mindkét oldalát körülvevő (a harmadik a Duna volt, a negyedik maga Pócsmegyer) földeknek, ahol igencsak jó szilva, alma termett. Hiába volt körülkerítve, az ember mindig talált (csinált) lyukat rajta, hogy kóstolgasson kicsinykét. Tartottak tehenet is, hébe-hóba hoztunk onnan friss tejet, de inkább csak tejfelt, túrót.

Innen volt kötelessége az egybefürdőruhás kislánynak késő délutánonként tejet hoznia Mária néninek, s mert mi lejjebb laktunk a Duna felé, könnyen belátható, hogy a TSzCs központból az utcánkban feljebb lévő házig nem vezet egyenes, csakis kerülőút a házig. Ezt belátván, magam azt a taktikát választottam, hogy felülről közelítek hazafelé abban a kifigyelt állandó időpontban, így biztosan egy pillanatig legalább egymással szemben fogunk kerekezni. Így is lett – a negyedik-ötödik alkalommal már összemosolyogtunk közös cselünkön, de most még csak ennyi.

Aztán egyszer kigondoltam, ácsorgok csak ott a ház sarkánál, kémlelőn szemlélve a távolba, mintha ismerős felbukkanását várnám egy másik irányból, amikor is megjött persze menetrendszerűen, mosoly helyett csodálkozás ült a szemén, de szót még nem szóltunk, ugyan. Aztán matatni kezdett a záron, amit ki tudja, hány tucatszor forgatott el a kulcsa, de most beragadni látszott, legalábbis az ő kezében, mert hamarost odaszólt nekem (hé, te…), segítségemet kérvén, de az én kezemben nem akart akadozni az a kulcs, amin volt persze később nevetni jó nagyokat, meg persze a szememre hányi, hogy hiszen én lettem leszólítva, pedig éppenhogy fordítva kellett volna… Innentől együtt voltunk sülve-főve, már ha kissé szigorú szülei engedtek egy kis szabadidőt neki az otthon végzett kertészkedés/főzés/ki tudja, milyen fontosabb elfoglaltság között. Minden nyáron együtt voltunk, hajtottuk a bringát, feküdtünk a strandon, tollasoztunk – lett megint egy lány barátom.

Pedig tetszett nagyon, és tetszett volna, ha több ez a kapcsolat annál. De valahogy sohasem lett belőle több, mint barátság. Mindketten gyávák lettünk volna kezdeményezni valami mást, valami többet, vagy csak jó volt így, békésen, egymás mellett? Vagy nem dúlták fel a hormonainkat annyira az érzelmek, hogy búcsúpuszikon kívül valami több is fakadjon ebből a kapcsolatból?

Télen sohasem találkoztunk, illetve ha egyszer-egyszer mégis, az csak rosszul sült el. Egy ízben az akkor már engem szívesebben és kedvesebben elfogadó anyja hívott meg egy pesti találkára – s ő még csak ki sem jött a szobájából, dacból, hogy miért is nem hagyták, hogy egyszer végre már ő hívjon meg engem, ha akarja egyáltalán. Akarta? Máig nem tudom. Aztán már nyáron is ritkábban voltunk együtt. Nem lett kevesebb, ami köztünk volt, csak az alkalmak csökkentek a felére-harmadára. Belőle maradt talán a legtöbb abban a bizonyos fiókban. Máig nem értem, miért is nem tudtunk együtt maradni még akkor is, ha mindketten másfelé szaladtunk életünkben. Talán az elvetélt – általunk elvetélt – lehetőség fájdalma állt közénk s állított falat: ha akkor buták voltunk, felnőttként mit kezdenénk most már ezzel? Sajnálom.

És akkor, már gimisként elmentünk kirándulni Bánkútra. Fel a turistaház felé egyszer csak megbotlott mellettem egy kislány, s hirtelen, egyszerre nyúltunk egymás biztonságot adó kezéért. Ez a kézfogás akkor négy évig tartott azzal a mosolygós szemű lánnyal, aki a Golgotával szemben lakott akkor, 11 percnyire a Prátertől, a Vajdában.