1954. szeptember 3.

Szabad Nép: „Nagy érdeklődéssel vitatják országszerte a tanácstörvény tervezetét” – „Jó magágyat a búzának” – Erdey-Grúz Tibor oktatásügyi miniszter rádióbeszéde” – A tavalyi tapasztalatokat felhasználva készül a télre a téglaipar” – Ho Si Minh felhívása Vietnam függetlenségének kilencedik évfordulóján” – „Tumpek György is Európa-bajnok”
Magyar Nemzet: „Tovább romlott a francia-nyugatnémet viszony a bonni kormánynyilatkozat után” – Mao Ce-tung és Csou En-laj üdvözlőtávirata G. M. Malenkovhoz és V. M. Molotovhoz a japán militarizmus felett aratott győzelem kilencedik évfordulója alkalmából” – „Előkészületek Budapest téli élelmezésére” – „Feketézőket ítéltek el”
Népszava: „Munkás-paraszt összefogás” – „Ötventagú mezőgazdasági küldöttség utazott a Szovjetúnióba, az Össz-szövetségi Mezőgazdasági Kiállításra” – „Könyvnap előtti javaslatok” – „A meleg idő tovább tart”

- Miért kezdtél el írni?
- Írni? Ezt azért nem mondanám. Az írás az valami más, az valami más dolog. Én csak mesélek. Mesélek arról, hogy láttam én a világot akkor, kisgyermekként.
- Jó, akkor így kérdezem: miért kezdtél el mesélni?
- Mert mesélni jó. Az emberek szeretik a meséket. A mesék megőriznek valamit arról a világról, amiről szólnak. És én is akartam: megőrizni egy valaha volt világot, ami más volt, mint a mostani. Valahogy élhetőbb volt. Közelebb volt hozzánk. Részei voltunk a közösségnek, legyen az akár egy ház, vagy egy utca lakói. Megvolt benne a helyed, ahogy mindenki másnak is, és mindenki tette a dolgát. De valahogy mégiscsak közösség volt ez, sokkal inkább, mint manapság. Nekem talán sikerült is megőriznem valamit ebből a világszemléletből. Hogy jobban megértsd, elmesélek egy történetet.

12 – A lányok, a lányok…

Budapest–Bánkút = 224 km

Akkor ott ültünk mi, ő és én, az a mosolygós szemű kislány, a Ratkó-gyerekekből felnőtt gimnazisták, a bánkúti turistaház vaskerítésén, s odajött Vera néni, az osztályfőnökünk, és azt mondta: olyan szép, összeillő pár vagyunk, csak maradjunk is meg egymásnak…

11.

A nyár akkor kezdődött, amikor felküldtek a Szigetvári utca sarkán lévő háztartási boltba petróleumért.
Szerettem oda járni, fura mód szerettem az ottani illatokat. A külső helyiségben a tisztítószerek szaga összekeveredett az akkor divatos szappanok, parfümök illatával, a raktárban – mert engem oda is beengedtek – a festékhígítók és a petróleum füstfelhője kavarodott össze a mindenféle egyéb vegyszer szagával.
Vettem én ott sokmindent. Sidolt például, mert nagyanyám mániája volt, hogy átlag háromhavonta végigcsutakolta a lakás összes rézkilincsét és -küszöbét, hogy aztán győzzünk csak szellőztetni, míg végre ki nem ment a szag.
Az alágyújtós is onnan érkezett telente, hogy sikerüljön bedurrantani az olykor igencsak rosszul szellőző cserépkályhába – csupa kosz lettem ilyenkor, mert a vastag zsírpapír ellenére is hullott a zacskóból a finom por vagy micsoda – máig sem tudom, miből készült ez a hasznos begyújtási kellék.
Tangóztunk is, bár ami azt illeti, a mozdulatsor inkább tán egy őrült csacsacsára, mint a méltóságteljes latin-amerikai táncra emlékeztetett. Természetesen padlót viaszoltunk vele, a külön erre a célra kifejlesztett, lábra szerelhető padlókefével. Végigtáncoltunk közel 50 négyzetmétert, hogy aztán győzzünk csak szellőztetni…
A padlólakkhoz persze már komolyabb férfierő kellett az enyémnél, mert közel 50 négyzetmétert fellakkozni mennyiség kellett már. Persze előbb a csiszolás… Iszonyú hangja volt annak a gépnek, plána az első körben, amikor a durvább smirglit tekerük fel a hengerre, jó néhány helyen bele is martam a padlóba, helye tán máig látszana, ha fel nem szedték volna a ´70-es évek végén (hogy napvilágra kerüljön az építés dátuma…). Jó állagú parketta volt, érdemes volt nekiállni a csiszolásnak, lakkozásnak. A bútorok, az ágyak – és persze velük mi – költöztünk egyik szobából a másikba, tán még a konyhába is, míg meg nem szaradt a lakk, és hát akkor sem győztünk szellőztetni…

Akkor tehát a nyár „elkezdődött”, és mi vonatra, buszra szálltunk, és mentünk Surányba. Kora tavasz volt még, a fákon még alig egy-egy rügy, az rányékos helyeken még hófoltok. De már ki lehetett tárni az ablakokat, kiszellőztetve a tél bentrekedt nehéz levegőjét, ki lehetett teríteni az ágyneműt, kapjon egy kis friss tavaszi illatot.
Lehetett már egy kicsit gazolni is, összeseperni az ősz óta hullott faleveleket, kitépkedni a megszáradt kórókat. Rendbe tenni a kertet, apránként, kis lépésekkel, mígnem minden készen nem állt a nyárra, ami nekem most, kora tavasszal kezdődött, és késő őszig tartott.
A petróleum az ebédhez kellett. Ügyes egy szerkezet volt az a főzőalkalmatosság: jobb oldalt egy fémhengerbe kellett tölteni a petróleumot, majd pumpával felpumpálni, úgett ilyenkor, mintha gázégő lett volna. A kisebb „lukba” az egyetlen égőtől egy légcsatorna vitte a meleget, ez csak arra volt jó, hogy az étel ki ne hűljön. Ezzel főztünk aztán egész nyáron át.

A kutat persze ilyenkor még nem használtuk, még rajta maradt a nejlon védőborító, amely a téli fagyoktól óvta a szivattyút. Az artéziból hoztam vödörszám a vizet, másik kezemmel a fülemhez szorított kisrádióval, a Sokollal. Mert azt hallgatni kellett ilyenkor, a Vasárnapi koktélt.
Az artézi nem volt messze, egy utcasaroknyira a házunktól. Szép utca volt a miénk, kétoldalt hatalmas jegenyefák, le egészen a gátig.
Tele lett a vödör, indultam visszafelé. És akkor megszólalt a rádióban a Let it be…
Megálltam a sarkon, még jobban a fülemhez szorítottam a rádiót, még a vödröt is elfelejtettem letenni. Akkor hallottam életemben először, de most is, ha hallom, ez a pillanat jut mindig az eszembe.
Akkor megállt az idő. Egyedül voltam, az egész környéken egy lélek sem. Csak a fák, a tavaszi szellő, a nap melege, a friss víz illata.

1970-et írtak. Tizenhat éves voltam.

Egyszer, évekkel később leírtam mindezt valakinek, imígyen: „...március táján, amikor először mentünk ki a telekre, hogy összesöpörjük a havat, a faleveleket, kiszellőztessük a házat, bizony itt-ott még fehér volt a föld, de már bújtak ki a rügyek. Elmentem vízért, vasárnap volt, tehát fülemen a Sokol rádió, a Komjáthyt hallgattam, másik kezembe a teli vödör, amikor megszólalt a Beatles Let it be című száma. Akkor meg kellett állnom az utcasarkon, még a vödröt sem tettem le, csak hallgattam a rádiót és a gyönyörtől sírni lett volna kedvem: fogalmam sem volt persze, miről szól, de egyetlen pillanattá állt össze a még barna fákon itt-ott madárként gubbasztó hópamacsok, a lassan kipattanó rügyek, a zöldesbarna pázsit, a hólepte háztetők, a szél, a vödör neheze, a zene, és ismét enyém volt az egész világ, mindörökre, akkor úgy éreztem, és jó benne élni, és megvan benne a helyem.”

https://www.youtube.com/watch?v=67J_66hdN-I

 

X. Vannak...

Vannak gondolatok, amelyek sohasem állnak össze gondolattá: érzések, szavak, ízek, aromák, emlékek, érzések és érzékek csak kavarognak a légüres térben, jelen vannak és mégsincsenek jelen – kusza képek, ábrák, jelentés, alak nélkül, ahogy értelmetlen üvegtörmelék csak, ami a kaleidoszkóp tükrei közül kiszabadulva sohasem is adnak szemet gyönyörködtető képet. Mint kísértetek lelked legbensőjének kastélyában, lebegnek ide-oda, s sohasem tudni, minek hatására és mikor válnak hús-vér lényekké. De talán e a legizgalmasabb az egészben, ez a várakozás... Hogy talán egyszer majd testet öltenek.

Vannak mondatok, amelyek sohasem állnak össze mondatokká. Szavak vannak csak, amelyek próbálnak egymáshoz kapcsolódni, megfogják-elengedik egymás kezét, mint táncosok, akik a csak bennük hangzó zene ütemére próbálnak valami közös ritmusra körtáncot járni. S ahogy ez a zene sohasem szabadul ki belőlük, a szavak is csak őrült táncot járnak, s nem találnak rá sohasem egyetlen beszélt nyelv egyetlen szintaktikai szabályára sem, amely mondattá formálná őket. De mégis: a befejezettség végtelen nyugalma tölt el, mert tudod: kísérlet volt mindez a tökéletességre, az alkotásra, hogy kifejezd magad, hogy maradjon utánad egyetlen mondat, ami te vagy, ami csak rólad szól – az időtlenséged ígéretével.

Vannak emlékek, amiket talán sohasem éltél meg. Mint amikor látsz egy fényképet, és tudod, te vagy rajta, de nem tudod, nem emlékszel, voltál-e ott, ahol a fénykép készült. De vannak saját belső fényképeid is, amikről azt hiszed, szemed retinája véste rá agyad fotópapírjára, pedig sohasem is élted át azt a pillanatot, hisz nem is élhetted át – meséltek róla csupán, s a mese találta el annyira akkori rezdülésedet, hogy fényképként raktároztad el magadnak az emlékezés sublótjának fiókjaiba.

És akkor elmész oda, ahol felnőttél. Sétálsz a házak között, s a házak megszólalnak. Bejárod az utcákat, és a az utcák beszélnek hozzád. Leülsz a téren egy padra, és elfeledett illatok áradnak feléd. Így köt az emlékezés csomót a jelen zsebkendőjére, hogy tudd, mi a dolgod a jövőben.

Semmi – mondtad volna nem is oly sok évvel ezelőtt. Mert mindenki életében van egy korszak, amikor nincs ezzel dolog. Ezek az évek a máról, a jelenről, a mostról szólnak. Ilyenkor nem gyűjtögetsz, mint a hangya, inkább csak hegedülnél. S jönnek, gyülekeznek köréd a muzsikusok, először csak kóstolgatják hangszereiket, ahogy te is, aztán már megpróbáljátok a zene végtelen határait a végtelenen túlra tágítani, újraírjátok és újratanuljátok az összhangzattant, míg csendes harmóniává nem csitul bennetek a vágy.

Igen, ezek a tanulás évei. A kamaszkor.

Amikor életregényed fejezetei új számozást kapnak...

IX. – „Testvérek”

Volt „tej”testvérem – de voltak „unokák” is...

Mentünk a kofahajón, zötyögve, fújtatva, gőzölögve döcögött a gőzös egy másik testvéremhez, unokatestvéreimhez, apám bátyjának lányaihoz, le, Dunaföldvárra. Nem emlékszem, csak tudom: a közraktárak előtti rakpartról indult, és hosszú órákba telt, míg leértünk.

VIII. – Ízek

Akkoriban még cserépkályhával fűtöttünk.
Jöttek a szenesemberek, hozták a szenet és a fát – a kapualjban meg gyűltek az odavetett apróbb fahasábok, vagy szaporodtak a széndarabbal a földre karcolt vonások, hogy tudjuk, hány kosár vádorolt már le a légópincénkbe. Aztán előkerült a balta, favágás, gyújtósnak kisebb hasábok, a meleg megőrzésére nagyobbacskák; és aztán szép sorokba rakása ezeknek is, a feldarabolatlan rönköknek is.

VII.

Az utcák

Képek, linkek

VI

Utcák…

Harmadik rész – The Beatles

Volt zene is, magnók, rádió, lemezek – és más környék, más utcák.
Bátyám 1962-ben bevonult katonának a határőrséghez, ami akkor – neki szerencsétlenségére, nekem szerencsémre – 28 hónapos szolgálatot jelentett. Rám hagyta Terta magnóját – egy feltétellel: nem törlök róla semmit. Még hogy törölni?! Ray Charlest, A „You are my destiny”-t, a Börtönrockot? Meg azt a furán újszerű hangon dübörgő számot, amin egy stúdiózenész verte a dobot kőkeményen John, Paul és George társaságában (George Martin nem volt megelégedve Ringóval, túl puhán dobolta a „Love me do”-t, ezért mással vették fel a kislemezt – de ezt akkor még nem tudtuk, a szám akkor is az volt, ami: „a” Beatles!).

V.

Utcák… 

Második rész – a környék 

Meséltem már, ha szép zöldség kellett, a „bolgárkertészhez” küldtek a Szigony klinikákkal határos végébe. Fogalmam sem volt, miért „bolgár”, hisz akárhogy is, a „cégt.” neve egyáltalán nem hangzott, pláne nem íródott bolgárul (vagy bulgárul?), akkor pedig mi lehet a dolog hátterében? Olyan messziről hozták volna az árut, amit én egyáltalán nem találtam sem szebbnek, sem drágábbnak. Mindegy is volt akkor nekem tulajdonképpen, egyre volt jó az egész: mivel jó messze volt, meg lehetett toldani az oda-vissza vezető utat egy kis csavargással...

Utcák…

Első rész – Práter utca

A hagyományok szerint a papnevelde kertjét művelő kispapokról nevezték el Fraternak, és később ezt formálták át Práternek. Más kutatók szerint neve az olasz prato (mező) szóból ered.
Az utca – végleges kiépülése után – a József körúttól az Illés utcáig 1088 métert tesz ki. Ha a József körútról bekanyarodva végigsétálunk a mai Práter utcán, egy félórás időutazásban lehet részünk. Az első száz lépés során – az ízlésesen díszített és időállóan masszív épületek között – a XIX. század végének hangulatát érezhetjük. Ez sajnos csak az első sarokig tart, mert itt az utca jobb oldalán már a fáradtan roskadozó, düledező oldalú épületek sora következik.

(Forrás: Internet)

Aztán, kicsit feljebb, egy másik világ következett – Benkő Gyula szavaival: „a Práter utca és a Szigetvári utca sarkán, egy kétemeletes ház második emeletén laktunk. Szegényes környék volt ez, kereskedőkkel és iparosokkal. Valamiféle átmenetet jelentett a Buda felé eső földszintes putrik és a szomszédságukban épült, úgynevezett »papházak« között, amelyek egyházi vállalkozásban épültek. Ezekben már komfortosabb lakások voltak, előszobával, fürdőszobával, a módosabb emberek lakták, orvosok, tanárok, ügyvédek: a civilizáltabb középosztály képviselői. A sor végén, ahol az építkezés abbamaradt, volt egy nagy tér - mi »papgödörnek« hívtuk -, körülbelül akkora lehetett, mint egy sportpálya, s itt töltötte szabadidejét a környék fiatalsága, közöttük én is. Futballoztunk, bicikliztünk, szaladgáltunk, éltük a gyerekkorunkat.”

Ha most jól belegondolok, a Práter utcában minden elérhető volt, ami a mindennapi élethez kellett.

Az 59

59 – a Papházak egy tömbje a Szigony utca sarkán. Egy sziget a józsefvárosi tengerben: mintha Noé költöztette volna ide a bárkájából az akkori társadalom minden rétegének egy-egy képviselőjét.

A Papgödör

Klinkertéglás bérkaszárnyák fogják körül azt a kis teret, amelynek a Fővárosi Tanács kiszámíthatatlan szeszélyéből Molnár Ferenc neve jutott. (Ha hiszik, ha nem, 1967- ben az angol-magyar koprodukcióban készülő Pál utcai fiúk forg tása adta a névadás apropóját.) A 4 emeletes házakat a bennszülött józsefvárosiak ma is Papházak ként emlegetik, a terecske becsületes neve pedig Papgödör. Itt, a kerület szívében kétszáz évvel ezelőtt kétholdas park volt ugyanis: a fővárosi papnevelő szeminárium pihenőkertje leginkább a közepén álló díszmedencéről volt híres.

1912 – ez állt az egyik felszedett parkettadarab hátulján. Eltűnődtem: ekkor építették volna a házunkat? A házakat, amelyeket így ismert egész Budapest: a Papházak…

A házak érdekes L-alakban ölelték körül a kis teret, két oldalán egy-egy kocka alakú önálló házzal, a L szárain belül. A l belső öble negyedkört írt le, középen virágágyással.

A Golgota

A kolónia előtt van a Golgota tér, illetve Golgota utca, ahol egykor domb állt, rajta egy kápolna, előtte három kereszt, és az Orczy út felől egy stációsorozat.

(Forrás: Internet)

Én még láttam, ami már nincs…

Nagyanyám gyakran kézen fogott, és a Práter utcából, ahol laktunk, elsétáltunk a számomra mint pici gyerek számára csodásan messzire lévő játszótérre, ami olyan „furcsa” volt. Furcsa volt, mert ahogy végigmentünk a Práteren, aztán a Kőris utcán, az mind olyan „egyenes” volt, szép merőleges utcákkal, mint az Illés, a Kálvária – aztán minden olyan furcsa „ferde” lett, ahogy megláttuk a Golgota tér zöld lombjait, „ferde”, amilyen a Vajda Péter utca is, a tér ehhez hajlott hozzá jobb kéz felé, de ez azért tetszett nekem. Ahogy tetszett a játszótér is – nem tudom, nagyanyám ezért hozott-e el ide, mert tisztább volt, mint a házunk előtt elterülő Papgödör, vagy egyszerűen csak szeretett itt üldögélni a fehér kövek között.