VI

Utcák…

Harmadik rész – The Beatles

Volt zene is, magnók, rádió, lemezek – és más környék, más utcák.
Bátyám 1962-ben bevonult katonának a határőrséghez, ami akkor – neki szerencsétlenségére, nekem szerencsémre – 28 hónapos szolgálatot jelentett. Rám hagyta Terta magnóját – egy feltétellel: nem törlök róla semmit. Még hogy törölni?! Ray Charlest, A „You are my destiny”-t, a Börtönrockot? Meg azt a furán újszerű hangon dübörgő számot, amin egy stúdiózenész verte a dobot kőkeményen John, Paul és George társaságában (George Martin nem volt megelégedve Ringóval, túl puhán dobolta a „Love me do”-t, ezért mással vették fel a kislemezt – de ezt akkor még nem tudtuk, a szám akkor is az volt, ami: „a” Beatles!).

Amúgy rém ronda volt az a magnó. Fa dobozát zöld műbőr takarta, a kezelőgombokat sokszor két újjal kellett a helyükre nyomni, és a visszacsévélés, az maga a rémálom: az orsókat tartó tüskék tetejét kellett nyomva tartani, s bizony időbe – meg maradandó ujjnyomokba – került, míg vissza-előre tekertünk.
De szólt, igazán jól szólt… Csak a szalag volt kevés, amikor már megtanultam felvenni rá. Pontosabban kitaláltuk, egy haverommal közösen.

A Szigony másik végén lakott, ott, ahol egy kis, háromszög (hatszög) alakú térbe futott össze másik két (öt) utcával, srégen szemben Csasznek úr fodrászszalonjával. Volt a téren, a háromszög középpontjában egy hatalmas fémoszlop, tetején légvédelmi szirénával. Olykor-olykor bekapcsolták, próbálgatták, megszólal-e, ha esetleg az egyesült nyugati hadsereg lerohanná hazánkat. (Nem rohanta le.)

Mi csak kutyasétáltatónak: kutyatérnak hívtuk, mert a környék összes kutyáját ide hordták nem is annyira sétálni, mint inkább dolgukat végezni. Ide, meg a „háromszöggel” közvetlenül szomszédos grundra, a Leonardo („Thék Endre”) utcából nyíló Losonci köz és Beniczky utca sarkára, a bútorgyár tűzfala mellé.
Bútorgyár, vagy legalábbis asztalosműhely – történeti okokból – sok volt a környéken. Volt egy kisebb üzem a Leonardo („Thék Endre”) Üllői út felöli részén ugyanis – egykor híres gyár maradványa; az orosházi születésű Thék Endre alapította, s az 1880-as években Magyarország legjobban felszerelt bútorgyára volt, de amely foglalkozott zongoragyártással is. Mindezt csak azért, mert a „Műhely” szomszédságában volt egy zongorahangoló és egy kárpitos kisiparos is, kicsit feljebb a Práterben egy fűrészüzem – talán nem véletlenül. (Megjegyzem: volt egy papucskészítő kisiparos is a Práterben, de cipőgyár egy sem.)
Hatalmas egy gyár volt ez a grund melletti, majdnem egy egész háztömbnyi. Ki-be jártak a teherautók, hozták a nyersanyagot és vitték a készárut. Kellemes, friss fa illata terjengett az egész környéken, a kutyák ellenére is jó volt ide járni.
Már csak azért is, mert mellette volt a mozi, ahol vagy háromszor láttam a „2x2 néha 5”-öt. Volt bérletem is, kettéhajtott kartonlap, kis kockák jelölték, mennyit fogyasztottam el a meghatározott számú előadásból.
Kopott egy mozi volt – de volt benne artistaműsor! Meg kísérőfilmek! Vörös kárpit fedte a kissé süllyesztett nézőtér falait, a bejáratot vaskos oszlopok őrizték. (Itt forgatták később a „Szabadíts meg a gonosztól” című filmet.)

Cipeltem tehát a több kilós magnót az üzlethelyiség-lakásba – mert bizony ilyenből sok volt azon a környéken. A „Műhely” ikerpárja is ilyen volt: a hatalmasnak tűnő üvegportál függyönye mögött egy egész család lakott, nem is értettem, nem félnek, hogy betörnek hozzájuk.
Szóval egy ilyen lakásba cipeltem a zöld koffert, fel a féltucat lépcsőn, a nappalival egy légterű konyhában volt egy hatalmas rádió, ami persze hogy fogta Luxemburgot meg a „Délutáni randevút”.
Fogtunk két drótot, azzal kötöttük össze a magnót a rádió hangszórójával. Csak egyre kellett vigyázni, nehogy a varázsszem két lepkeszárnya összeérjen, mert akkor a felvétel „túlvezérelt” lesz – ahogy apám magyarázta –, mi csak annyit érzékeltünk ebből, hogy akkor minden recsegett, minden hang torz volt.
Így teltek meg saját szalagjaim. A rádióból.

De voltak lemezek is. Hajlékony műanyagból készült, színes hanglemezek! Bizony! Állítólag a Hungaroton is gyártott ilyeneket, de ami nekünk megvolt, az mind csupa Beatles volt! És akkor a zöld koffer már nagyobb utat járt be – előbb a Bókayba a lemezekért…
Apámnak egyik barátja lakott ott, saját szikvízüzeme és -palackozója volt. Ósdi, csattogó-zörgő gépek gyártották a fröccshöz valót és töltötték a fémsapkával lezárt vastagfalú üvegekbe.
Évtizedekkel később jót vitatkoztam a fiammal, ő váltig állította, a szódavíz meg az ásványvíz egy és ugyanaz, és egyformán jó a fröccsbe. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Szódavíz) Próbáld ki, mondtam, de hol kapni manapság igazi szódavizet, alias szikvizet? Anno apám barátja oldalkocsis motorjával járta végig a környéket – korábban lovas kocsival –, és farekeszekből látta el a Práter utcai kocsmák fröccsszerető közönségét. Néha az udvarba is bejött, és – „Itt a szódás!” – visszhangzott az udvar. Apám és ő igen jó barátok voltak, így lett telkünk a ´60-as évek elején Surányban, tőle tudtuk meg, hogy parcellázik a helyi TSZCS – de ez már egy másik történet.
Szóval ő, a szódás barát szerzett valahonnan szép színes hajlékony lemezeket, zöldet, bilikéket, sárgát. „I'M LOOKING THROUGH YOU” – 1965; HELLO GOODBYE” – 1967.
Nekünk nem volt lemezjátszónk, csak lemezeink, ´78-as fordulatszámúak, kicsik és nagyobbak; nagybátyám küldözgette őket Amerikából, ahová ´56 után „kitántorgott”. Nekem meg voltak szépen csillogó acél tűim, háromszögletű fémdobozban, amelyen egy kutya hallgatta gramofonról a gazdája hangját. Tudtam valahonnan, a tű csalogatja elő valahogy a hangokat a lemezekről, ezért aztán próbálkoztam végighúzni rajtuk a tűket – jónéhány láthatta kárát ennek a vandál mozdulatnak: hang persze nem jött. Az épen maradt jazz- és korai rocklemezeket aztán bátyám eladogatta valahol valakiknek, ha éppen elfogyott a zsebpénze.

Tehát akkor tovább vándorolt a zöld koffermagnó a Bókay végébe, ahol összért a Losonci köz a Szigony/Bókay utcával, a Bútorgyár falára támaszkodó grund mellett a kis három(hat)szögletű téren át a Szigony végi üzlethelyiség-lakásba, hogy immáron a lemezjátszót drótozzuk össze a magnóval, két magnóval, az enyémmel és a haveroméval.

Ahogy aztán fejlődött a technika, a rádió egyre kisebb lett, tranzisztoros, elemes, dizájnolt – Sokol –, a magnó kisebb még nem, de könnyebb, tranzisztoros, dizájnolt – Unitra. De őket is összedrótoztuk szépen… Így lett meg szalagon a White Album ´68-ban, „a” Komjáthytól. Ennek a másik oldalára vettük fel aztán, már más barátokkal, kazettás magnóról másolva, a legendás Syrius egyik koncertjét a Bercsényiben, valamikor ´70-71-ben. Ezt a szalagot adtam meghallgatásra kölcsön egyszer egy mosolygós szemű kislánynak – és sohasem kaptam vissza tőle, mert akkor egyszer „örökre” összevesztünk. A szalagot a fene bánja, mert az a kislány most megint énrám mosolyog…