V.

Utcák… 

Második rész – a környék 

Meséltem már, ha szép zöldség kellett, a „bolgárkertészhez” küldtek a Szigony klinikákkal határos végébe. Fogalmam sem volt, miért „bolgár”, hisz akárhogy is, a „cégt.” neve egyáltalán nem hangzott, pláne nem íródott bolgárul (vagy bulgárul?), akkor pedig mi lehet a dolog hátterében? Olyan messziről hozták volna az árut, amit én egyáltalán nem találtam sem szebbnek, sem drágábbnak. Mindegy is volt akkor nekem tulajdonképpen, egyre volt jó az egész: mivel jó messze volt, meg lehetett toldani az oda-vissza vezető utat egy kis csavargással...

Később már viszolyogtam egy kicsit a dologtól, ettől a „bolgártól”. Mert akkor már tudtam, hogy sem a „cégt.”, sem az áru nem „bolgár”, hanem a módszer az, ahogy a palántából érett paprika-paradicsom, vagy éppen spenót lesz: öntözéses, üvegházas módszert jelöl a népnévből lett köznév. Ez így már ismerős volt, mert parányi telkünkön mi is dicsekedhettünk „üvegházzal”: néhány földbe vert cölöpöt vastag nejlonnal borítottunk körbe, és akkor nekünk is „házban” virágzott ki a palánta.

Volt ennek a Szigony utcai „bolgárnak” is telke, a háztömb klinikával szembeni oldalán, s itt voltak az üvegházak szép sorban, és tényleg szépen zöldült bennük minden. Csakhogy azt suttogták, ott szemben, a klinika udvarán az az egyedülálló épület a klinika saját krematóriuma, az a magas kémény pedig ennek a kéménye, s az bizony néha füstölt is... Vagy csak képzeltük bele a füstöt mi, a titkot velünk soha meg nem osztó felnőttek magyarázata helyett a saját képzeletünket hozva segítségül a világban való eligazodásra. S ez az igazodás most borzongássá fordult, mert hisz a szél nem vonja-e be ezzel a füsttel a zsenge palántákat, a mindent a földbe belemosó eső nem rontja-e meg a gyökereket? Miért nem szólt valaki, ha mindez igaz volt? Vagy csak mosoda működött ott a hátsó udvarban?

Ez a háztömb amúgy sem tartozott a kedvenceim közé. A kémény és a Tömő utca között legalább két dolog is félelmet, viszolygást keltő volt egy kisgyereknek, plána ha olyan félős volt, mint én. Az egyik a szegénység, s ennek a szegénységnek a népe. Mert a „bolgár” üvegházával háttal szomszédos ház talán a kerület, legalábbis az én világom legszegényebb háza volt. Az „Eldorádó”-filmből ismerős az ilyen udvar: a lavórból kiöntött mosólé, a száradó ruhák, a favázas székeken öregek pipáznak vagy kártyáznak, a puják fél- vagy egészen meztelen rohangálnak szerte és szana, néha az utcára is ki-kibújva. Mert ne szégyelljük: ezt a házat cigányok lakták, s én bizony lopott kis csavargásaim során inkább a másik oldalon mentem volna, ha...

Ha nem ott lett volna az a másik, viszolygást kiváltó épület, az elmegyógyászat. Mi mást hihetne egy 6-7 éves forma, mint hogy majd egyszer kitörnek onnan az őrültek, s ki tudja, mit csinálnak majd. Soha senki nem fenyegetett ezzel, de én, mi csak-csak így gondoltam, gondoltuk. Ezért hát maradt az utca közepe, ahol a nagyobbacska cigánykölkök oly ügyesen lábtengóztak – mi mást tehettünk, inkább beszálltunk a játékba: egyfajta védettséget jelentett ez mindennel szemben. És akkor rájöttünk, „ezek” is ugyanolyanok, mint mi, s szidni is lehetett őket ugyanúgy, ha elvétették a labdát.

 

Járt aztán velünk később a Jázminba is közülük jó pár. A Jázmin utcai Általános Iskolába. Mert akkor már oda jártam, miután „körzeten kívüli” mivoltom miatt kitettek a Horváth Mihály térről. Pedig az jó iskola volt. Együtt jártunk a lányokkal. Lett egy szerelmem is közülük, megcsalván vele „örök(nek hit) játszópajtásomat” a Práter utcából.

Akkor még nem volt bajom a lányokkal, de volt bajom mással. „Életem akkor csúszott végleg vakvágányra”: szüleim szerették volna, ha zongorázni tanulnék, de amikor a kérdést feltették, senki fel nem állt az osztályban, én aztán végképp nem, hogyan is tehettem volna, az első tanítási napon, méghogy mindenki engem nézzen: a drótkeretes szemüvegemet, szegényes pulóveremet, no azt aztán nem – és nem álltam fel. Így nem lettem világhírű zongoraművész, csak amatőr zeneszerető (köszönve többek között operarajongó és zongorázni tanuló szomszédaimnak is). Otthon persze azt mondtam, nem kérdeztek a zongoratanítás felől – kis hazugság volt, igaz, de hazugság.

A koedukált Jázminban aztán már felálltam, mert sokan felálltak, és én nem tűntem ki közülük. Ki akar hittanra járni? Sokan lettünk, tán egy tucatnyian. Akkor már lehetett hittant is választani az iskolákban, ´63-ban. A „Béke Királyneje Lelkészség” (sic!) – nem tudom, akkor is így hívták-e – a „Jázminnal” szemben volt, a Tömő utcai Szemklinika mellett. Hangulatos egy hely volt, festett üvegablakokkal, az oltár felé néző széles fapadokkal. Idős „papbácsi” tartotta az „órákat”, festett képeket adott ajándékba a jól felelő diákoknak (Pedig írva vagyon: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz... Mózes II. 20.4.). Persze többnyire mellé jártam a hittan-iskolának.

Nem tudom ma már, miért. Azokon a kártyákon egy ősz öregúr simogatta a búzakalászokat, feje felett glóriával („Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!”), Mária pedig egy igencsak gömbölyded csecsemőt ringatott a karjaiban, pedig állítólag szegény ács volt a férje... Szóval, inkább melléjártam.

 Aztán eljött a nagy pillanat, az elsőáldozás.  S mint aki hiányzott az óráról, ahol a π értékét magyarázta a tanár, én sem tudtam, mit is kell csinálnom a papi felszólításra: mikor kell az oltár elé térdelni, mit kell mondanom, ha egyáltalán kell, ráadásul az elsőáldozók ünnepe egybeesett a barkaszenteléssel (http://www.kislexikon.hu/barkaszenteles.html) – az én kezemben is volt barka, és tudatlanságomban előbb szenteltetett meg a barka, mielőtt elsőáldoztam volna – lehet, hogy ezért (is) nem lettem hívő katolikus?

„Felállnom” – jelentkeznem – még egyszer kellett volna: ugyancsak a Jázminban, valamikor úgy hatodik-hetedikes koromban. Nem is esett volna nehezemre. Mert leszámítva azt a bizonyos zongorás dolgot, jelentkezdtem én igenis bőven – a lányoknál. Mert óvodáskori szerelmemen túl azért akadt ott a Horváth Mihály téri suliban is szerelmem – hűséges típus voltam már akkor is: egy helyen csak egy kisleányba voltam szerelmes.

Most mégis volt valami baj. Freud talán tudhatná a választ: a Práterben, a „Műhelyben” ott volt „örök játszótársam”, aztán az óvoda, aztán az első-második – soha nem volt gond ebből. Ám most: ültünk a padok tetején a nagyszünetben, mi, srácok és „ő” (most: kisbetűvel), és felteendett a nagy kérdés: „melyikünket szeretsz?” (mert „hajtottunk rá vagy hárman is) – „ő” erre  – szemlesütve – azt válaszolta: engem (mármint: engem!). Belepirultam – lelkem büszkeséggel teli. De „jelentkeznem” kellett volna erre a nagy kapcsolatra. Vágytam is volna rá. Hisz az osztály legszebb lánya volt!!! – Én erre válaszul: évekig nem szóltam hozzá egy árva szót sem (bár ő sem hozzám), egy mondatot sem váltottunk – néha egy-egy ártatlan/sokatmondó összenézés volt csupán. Freud talán tudhatná a választ – miért is, ha eddig csupa leány barátom volt, most a szerelem nem kell?

A nyolcadik év végi osztálytablóból kivágtam a képét. Aztán visszaragasztottam...

Bele kell nőni mindenbe, nem?