A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.07.25. 13:55 HiSa

Transitus

1954. szeptember 3.


Szabad Nép: „Nagy érdeklődéssel vitatják országszerte a tanácstörvény tervezetét” – „Jó magágyat a búzának” – Erdey-Grúz Tibor oktatásügyi miniszter rádióbeszéde” – A tavalyi tapasztalatokat felhasználva készül a télre a téglaipar” – Ho Si Minh felhívása Vietnam függetlenségének kilencedik évfordulóján” – „Tumpek György is Európa-bajnok”
Magyar Nemzet: „Tovább romlott a francia-nyugatnémet viszony a bonni kormánynyilatkozat után” – Mao Ce-tung és Csou En-laj üdvözlőtávirata G. M. Malenkovhoz és V. M. Molotovhoz a japán militarizmus felett aratott győzelem kilencedik évfordulója alkalmából” – „Előkészületek Budapest téli élelmezésére” – „Feketézőket ítéltek el”
Népszava: „Munkás-paraszt összefogás” – „Ötventagú mezőgazdasági küldöttség utazott a Szovjetúnióba, az Össz-szövetségi Mezőgazdasági Kiállításra” – „Könyvnap előtti javaslatok” – „A meleg idő tovább tart”

Ennyi történt azon a napon. Átlagos hétköznap volt. S valószínűleg ilyen lehetett a szombat is, s az újságok akkor sem hozták nagybetűkkel a hírt, hogy megszülettem.
A házlakóknak nem is kellett ehhez újság. Tudhatták ők e nélkül is. Mert ha történt valami a házban, akkor elindult a szokásos népvándorlás: hirtelen mindenkinek éppen ekkor fogyott el otthonról a liszt, a cukor vagy a só, a férfiaknak hirtelen baráti segítség kellett egy-egy elromlott porszívóhoz vagy leszakadt polchoz, így lett ürügy egy kis szomszédolásra – a hír pedig pletykaszárnyakon pár óra alatt körbeért a negyediktől a földszintig: fiú lett…
Szüleim is mintha mást vártak volna, merthogy bátyám és köztem volt már egyszer egy kislány, aki pár nap múlva meghalt. Tudom, így lehetett, különben miért is bukkantam volna rá a nagy szekrényben őrzött csinos kis faládában, amely egy gyerek számára maga a kincsesbánya volt, szalvétába bugyolált hajtincset őrző arany karikagyűrűre, benne a nevemmel, meg egy helyes kis aranyláncra, amit egyébként sohasem hordtam.
Színes papírok voltak abban a ládában, kicsik, nagyobbak: különböző címletű pengők, háború előttről és utánról, pár régi részvény, meg néhány békekölcsön, amit aztán első feleségemmel később beváltottunk, névértéken persze, hát, nem sokat értek. Volt pár Kossuth-fejes érme is, a címletre már emlékszem, ezek elkallódtak valamikor a sok költözésem közben, de a papírpénzek még megvannak, szépen kisimítva lapulnak egy nejlontasakban. A ládát sajnos nem költöztettem magammal, kár érte.
Kutattam én sokat a konyhai hokedli fiókjában is, ahol valamilyen megmagyarázhatatlan ok folytán a cipőpucoláshoz használatos bagarol és egy cipőpaszták, kefék és rongyok társaságában lakozott pár régi kitüntetés, díszszalaggal. A legenda szerint apám kapta, de hogy mikor és kitől, soha nem volt hajlandó elárulni, szintén a legenda szerint még a háború előtti munkásmozgalmi múltjáért, ami abból állt, hogy szabóinasként részt vett valamelyik harmincas évekbeli munkástüntetésen, állítólag pár napra le is csukták, de nagyobb baj nem lett a dologból. Nekem mindazonáltal gyanús volt a dolog, mert igencsak szelíd ember volt világéletében.
Dunaföldvárról jött fel apám, szakmát tanulni. Női szabóságot. Bátyja otthon maradt, gazdálkodni az apjával, akit én is ismerhettem még csecsemő/gyerekkoromban, de legalábbis olyan, mintha ismertem volna, mert ha a földváriak kerültek szóba a családban, akkor az legalábbis és legelőször is az „Öregsipos” volt, így, egy szóban. Apám öccse szintén Pestre jött, hogy mit tanulni, azt nem tudom, de a legenda szerint a kéksapkásoknál kötött ki az ötvenes években.
A kofahajó levitt néhanap földvárra engem is, főleg ha nagyobb családi esemény volt, esküvő például, apám bátyja leányának például.
Anyám Paksra vitt szülővárosába. Rejtély, a pozsonyi püspöki konyha szakácsa(?) – nagyanyám – miért és mikor és mifélének került éppen Paksra, a világ ellenkező végébe, de ettől még tény. Ott nevelte két gyermekét, anyámat és annak bátyját, mígnem mindketten Pestre nem jöttek, mesterséget tanulni, női szabóságot.
Így ismerkedtek meg anyám és apám, s lett belőle házasság, élet- és szakmai/hivatásbeli közösség halálukig.
Bátyám háborús gyerek volt, 1942-ben született, augusztusban. És ezzel megmentette apám életét.
Apám katona volt akkor – ma azt mondanák, díszkatona: a hadtápon dolgozott, mivel hogy ha nem éppen nőknek, de varrni a fronton is kellett. De azért az orosz front akkor is az orosz front volt, pláne Sztálingrádnál. De mert fia született, kapott pár nap eltávot, s hazajöhetett. Vissza már nem volt alakulat, amihez mehetett volna. Megúszta.
Ahogy a hadifogságot is később, a málenkij robotot is, még később. Sőt.
A ház talán azóta sem tudja, hogyan is történt, de talán az élők máig emlékeznek rá, amikor megállt egy-egy fekete autó orosz tisztekkel – nekik varrt egyenruhát.
S élmunkás volt a szövetkezetben is, ajándék Sztálin-kötettel jó párt- (ám pártonkívüliként végzett) munkájáért – hogy aztán amint lehetett, berendezze anyámmal a maszek műhelyt a lakásban. Volt pár év, amikor még illegálisan, ilyenkor kellett a frászcsengő.
Furcsák voltak azok a lakások ott a Práterban. Mintha nem olyannak tervezték volna anno a papok megbízta mérnökök, ahogy később kinéztek. A háború után ugyanis a nagyobb, polgárinak minősített lakásokat szétszedték kisebbekre, s utólag komfortosították az így „megcsonkított” nagyobbakat.
A miénknek két szobája volt, a Papgödörre néztek. A hosszú-hosszú, ezért eléggé nehezen kihasználható előszobából a nagyszoba nyílt, belőle a kisszoba. A nagyszoba volt apámék hálószobája, a műhely, az én gyerekszobám, a kisszobában a nagyanyám és a bátyám. A nagy átrendeződés ´64 után volt, amikor is bátyám megnősült. (Mellesleg ´64 nekem is „nagy” évem volt: ekkor jelent meg először versem a Dörmögő Dömötörben, amit az Erzsébet híd – újbóli – felavatására írtam.) Akkor kikerült az én kiságyam a nagyszoba sarkából, én meg beköltöztem nagyanyám mellé bátyám volt ágyába. Az én helyemre a TV került, s akkor már a műhely is leköltözött a Műhelybe, az ´56-os szám alá.
De addig jó is volt ez így, meg nem is. Amíg fent volt a műhely, talpalatnyi hely alig volt játszanom, de a gyerek találékony: játszottam a szabászszerszámokkal: a stoppolófával, a bársony felbolyhozására szolgáló drótkefével, a leüresedett orsókkal, spulnikkal. Estére szép cérnagombolyaggá változtam, mert egy szabóműhely padlója lehullott cérnaszálak nélkül nem hiteles.
A hosszú, két oldalra is kihúzható varróasztal az ablak előtt állt. Csodálkoztam is mindig, hogyan tudja így a Jézuska behozni azokat a hatalmas karácsonyfákat, amelyek akkor még a mennyezetig értek nálunk mindig. Mert estére, mire visszaértünk apámmal az Urániából, már ott állt feldíszítve, ragyogón, alatta színes papíros dobozokkal. Ez jó volt, mert előtte azért reszkettem én is Szörnyella de Frásztól a 101 kiskutyából (http://www.youtube.com/watch?v=xY0xgqlxkn8&feature=related), Óz hangja is megrémisztett persze, de otthon már békés meleg volt. Körbeültük a kihúzható nagy asztalt, s előkerültek a féltve őrzött tányérok, borospohár-készlet (sajnos már csak két pohár van meg és az üveg), a hal a fürdőkádból már régen a konyhaasztalon végezte – rántott, rósejbnivel, ami nem tévesztendő össze a pórias sült krumplival, mert ez kizárólag a karikára vágott és így kisütött burgonya tisztességes magyar neve. Azóta, hogy megbarátkoztam a tartár édes-savanykás kettős ízével, harmadikként a tartár a kötelező eleme a karácsonyestének.
Meg persze a csomagbontogatás. Meg hogy tovább fent lehetett maradni. És az is, hogy bátyám is otthon töltötte az estét, ami azért nem volt annyira jellemző rá, hisz 12 évvel idősebbként ő már az éjszakában „csavargott”, ahogy nagyanyám nevezte, „élte a világát”, ahogy anyám nevezte ugyanazt a dolgot: a délutáni elmenést, némi zsebpénz társaságában, a sokszor hajnali hazajövést. Még akkor is, ha, lévén ő a kisszobában lakott, ez a fél család felverésével járt, amíg átverekedte magát az egész lakáson odáig.
Sokszor nem jutott el a kisszobáig, ilyenkor a legkorábban kelőként nagyanyám élesztgette/próbálta felébreszteni a konyha kövén horkolván. Ez rendszerint akkor fordult elő, ha elfelejtett kulcsot vinni magával, s kénytelen volt a konyhaablakon át bemászni – szerintem semmi ok-okozati összefüggés nincs a kettő között, hacsak az nem, hogy a bemászás fáradsága végképp kimerítette a konyaktól már amúgy is legyengült fizikai teljesítőképességét.
Azért részegesnek nem mondanám, inkább lumpnak, a késői jampecek nemzedékéből. Ő még táncolt utcabálon, és ismerte a „nyócker” összes nagy vagányát, akikről én már csak olvashattam Fejes Endrétől, Moldovától…
„Rossz társaságba keveredett” – mondta volt mindig nagyanyám, pedig hát nem. Csak nem az ő stílusa volt napi hét-nyolc órán át feszengeni az iskolapadban, ott is hagyta a gimit, pedig mindenki dicsérte az eszét, főleg matekban volt nagyon jó. Apámék mindent megtettek, hogy leérettségizzen, magántanárt is fogadtak hozzá – ez még akkor volt, amikor még a nagyszobában laktam –, ilyenkor át kellett vonulnom a kisszobába, a nagy ajtót becsukni, és csendben kellett játszanom, míg a tanár bácsi el nem megy: itt nagyon unatkoztam, mert minden játékom odaát maradt, de az ember mit meg nem tesz a bátyjáért.
Nem tudott leérettségizni. Később, amikor már egyetemre jártam, s a fejemhez vagdosta időnként, mennyire elkényeztetett gyerek voltam, kész volt a replika: te is, hisz hozzád hazajárt az iskola, és így sem ért el veled semmit.
Amúgy elkényeztetett gyerek voltam. Volt, hogy rám külön főztek. (Mellesleg a bátyámra is.) Betudtam annak, hogy sokszor és sokat fájt a gyomrom – legalábbis akkor még így hittük, hogy a gyomrom –, valójában igencsak válogatós voltam. Mócsing volt minden, amit ehetetlennek nyilvánítottam: rágós hús, inas hús, túl sok csont (pl. csirkeszárny, püspökfalatja), zsíros hús, disznósajt, benne fülekkel, tüdő, belsőségek, kivéve a máj, minden, ami remeg, rezeg, a kocsonya stb. Ezért aztán a legszebb falatokat kaptam mindenből, vagy ha valamin nem volt legszebb falat, akkor én más ételt kaptam, ami már tetszett. Mindebből számos ma is mócsing nekem, vagy inkább: a mócsingból cupák lett, ezt most sem eszem meg, de a „mócsingból már számosat. Így aztán rájöttem arra, apám nem azért rágcsálja a sült csirkefarhátot, mert szegénynek csak az jutott („nagy a család”), hanem mert megsütve tényleg az a legjobb (meg a szárnya).
Hogy gazdagok voltunk-e? Nem tudom. Az gazdagság, hogy az egy autón kívül, amit szerintem nem is akart apám igazán, mindenünk megvolt. Bele tudtunk vágni ´59-ban egy telekvásárlásba, később ház is került rá, Surányban. Hamar lett tv-nk, bár részletre, és csak egy, a Műhelyben nem volt. De rádióból volt kettő, mindkettő méregdrága Orion, szépen is szólt mindkettő. Bátyám már ´60-´62 körül magnóról hallgatta Elvist és a többieket, a Beatles neki egy más világ volt, amit nem igazán szeretett. Kapott egy motort is, ami később lecseréltünk neki egy kis – most kérek telefonos segítséget – nem-Fiatra, de hajszálra úgy nézett ki (Steyr-Puch). Borzalmas volt benne kuporogni hátul, le egészen Pécsig, de mindig is szerettem autóval utazni.
Szóval: gazdagok voltunk? Festetni szakemberrel festettük ki a szobát, de a padlót mi magunk radíroztuk és lakkoztuk fel. A surányi házat kőműves és ács építette, de a kerítést és a sufnit apám. Sőt, a ház szobáját is betonoztuk ki, szép pirosra, mert valami piros festéket öntött a betonba, a felső réteghez meg valami nem tudom mit kevert, amitől szép fényes lett, és lehetett évente padlóviaszozni.
Telt arra, hogy nyaranta két háztartás legyen, egy az otthonmaradottaknak, egy nekünk nagyanyámmal Surányban, mert a szünidőt ott töltöttem. Igaz, inkább volt rántott parizer meg rántott löncshús, mint igazi hús – persze ahhoz egyébként is nehezen lehetett ott hozzáférni, amíg ki nem találta valaki, hogy hát a postán fel lehet adni a rendelést a hentesnek, aki így egyszerre előkészíthette és behozhatta a húsféleségeket az egész telepnek, neki is nagyobb üzlet volt, mintha azt várta volna, hogy a surányiak majd egyenként kerekeznek vagy gyalogolnak át érte Pócsmegyerre.
Én is megkaptam a biciklimet, igaz, korábban a bátyámé volt, de ő egy kicsit leamortizálta, s alaposan költeni kellett rá, hogy újra használható legyen. Apám ragaszkodott hozzá, hogy így legyen, mert a váza egy versenybringáé volt – le is hagytam vele mindenkit, még a sokváltós-soksebességes bicajos haveromat is, fel a Rózsa utcai lejtőn.
Külföld? Apám utazott csak ki kétszer is volt barátjához, egykori inastársához, feketén dolgozni.
Hogy gazdagok voltunk-e? Csak ennyire. És persze milyen gazdagság az, ami reggel hattól este tizenegyig tartó állandó munkából ered? Mert így volt. Apám-anyám mire én felébredtem, már lent dolgoztak, dolgoztak egész nap, míg én otthon voltam nagyanyámmal, vagy épp elvitt magával ide-oda vásárolni, piacozni, néhanap a Golgotára, a játszótérre, később, amíg iskolában voltam, és még mindig lent dolgoztak, amikor én már rég az igazak álmát aludtam. Anyám szaladt fel csak néha, hogy rámnézzen, vagy ebédet vigyen le a Műhelybe, de amúgy alig láttam őket fent a lakásban. Hétvégén sétálni, kirándulni alig-alig jártunk, párszor voltunk Máriaremetén (vagy Makkosmárián, nem tudom), mert oda el kellett „zarándokolni”, egyszer télen Esztergomban, Visegrádon, többnyire a hétvégén is dolgoztak. Később én is inkább leszoktam a Műhelybe, s voltam inkább velük, meg örök gyerekkori lánybarátommal, mint odafent. Izgalmasabb volt így.
És mert így tudtam én is egy kis pénzt keresni. Két, sőt három munkahelyem is volt.
Az egyik pénzkereső forrás a szerencsejáték, nevezetesen a lottózás volt. Lakott ugyanis a Szigony-Práter sarkán egy idősebb hölgy, akkor így mondtuk: öreg néne, aki nehezen mozgott, szinte alig tette ki a lábát a lakásból, a szomszédok jártak neki bevásárolni. Látni is nehezen látott. Szenvedélyes lottózó volt, mindig rengeteg szelvénnyel játszott, ezért aztán kellett valaki, aki kitölti és bedobja a szelvényeit. Hogy milyen összeköttetés-ismeretség révén voltam én ez a személy, már nem tudom, de egy héten egyszer felmentem hozzá, ikszelgettünk, a kerekből meg a maradék pénz meg a zsebembe… Néhanap nem is kevés.
Aztán kiszolgáltam a Műhellyel szomszédos trafikban. Egyszemélyes trafik volt, reggeltől estig nyitva tartott, tehát olykor-olykor a cégtulajdonos néninek is el kellett mennie félre. Ilyenkor beálltam én a helyére. Miután előzőleg is sokat segítettem neki zacskóba csavarni a cigiket hármasával, ötösével, tízesével, mert akkor a cigit még lehetett szálra is venni, szinte mindennek tudtam az árát. Tehát beálltam helyette, és olyannyira ügyesen voltam kiszolgáló, hogy néha már nagyobb kiruccanásokat is megengedett magának, vagy csak úgy elment szomszédolni. Tetszett ez a munka, szerettem a cigi szagát. Talán ezért is próbálkoztam meg viszonylag korán a dohányzással. Persze nem saját trafikomban vettem hozzá egyik haverommal két szál Sellőt – tudják, aminek kétszer be kellett csippenteni a szárát, ez volt a füstszűrője –, ás akkor kipróbáltuk. Nagy baj nem lett belőle, csak köhögőroham, meg anyámék enyhe rosszallása, mert persze azonnal megérezték a füstszagot rajtam.
A harmadik maga a szabóság volt. Darabbérért dolgoztam, endliztem a blúzok ujját, vasaltam, mikor mit. Mindennek szabott tarifája volt. Egy zsabóvarrásért 40 fillért kaptam. Ment a bolt szépen. Össze is gyűlt csakhamar 33 forintom, pont ennyi kellett a Práter végében lévő trafik/játékbolt kirakatában látott csodálatosan élethű pisztoly megszerzéséhez (nem mintha életben láttam volna pisztolyt, de ez akkor is élethűnek látszott). El is mentem megvenni, aztán visszaérvén lett nagy sírás, mert a pisztoly nem működött. Nem patronos volt, hanem légpisztoly: egy vékony papírszalagot kellett a csőbe vezetni, felhúzni a ravaszt, és a keletkezett sűrített levegő kipukkantotta a befeszült papírt. Csakhogy a papír nem feszült, és nem volt nemhogy durranás, de még egy halk pukkanás sem. Apám nagyon dühös lett, hogy hogy lehet így átverni egy gyereket stb. Azt akarta, azonnal vigyem vissza. Akkor még jobban sírtam. Hogy merjem én egy felnőttnek megmondani, hogy selejtet árult!!! Hüppögtem, sőt, toporzékoltam, hogy nem megyek vissza. De apám elmagyarázta, hogy ez felnőtt dolog: én vásároltam, nekem is kell reklamálnom. Hát visszavittem, és vettem helyette egy kevésbé élethű patronost. Az elárusító egy rossz szót sem szólt. Tehát felnőttesen elintéztem, lapogattam meg a vállam utána.
Később, amikor nagyobb lettem, és már nem varrtam, fontosabb, vagy inkább anyám számára célszerűbb feladatot láttam el: árut szállítottam. Eddig ugyanis neki kellett elcipelnie a készárut az illegális felvevőhelyére, a Rákóczi útra, ahol aztán apám egy másik régi inastársa, ám mostanra jól menő belvárosi divatárucikk boltjának tulajdonosa árulta többek között a miáltalunk varrott blúzokat. Vagyis apámék titokban – mert ezt akkor maszeknak nem lehetett, a maszeknak csak saját hasznosításra lehetett termelni – beszállítója volt egy boltnak.
Ezzel mindenki jól járt: anyám, mert nem esett ki a munkából, én, mert a szállítás díja plusz az ott kapott borravaló jóval több volt, mint amit a varrással valaha is megkerestem.
Így aztán mindentől függetlenül én is gazdag voltam kicsit. Gyűjtögettem, mert jól jött, ha van saját pénzem fagyira, vagy bármi másra. Szórni csak később kezdtem a pénzt, már ha pénzszórás, ha valaki minőségi árut akar venni, cigiből például.
Szóval gazdagság. Apám mindamellett, amink volt, nem érezte magát jól a bőrében. Tudtam, mert sokat veszekedtek anyámmal. S előbb-utóbb mindig visszatértek kedvenc témájukhoz, a disszidáláshoz.
Kétféle értelemben is: az elmúlt és a reménybeli értelmében.
Az elmúlt az természetesen ´56 volt. Akkor tántorgott ki Amerikába anyám bátyja, aki ha fényes karriert nem is csinált ott, mint úri szabó, de a hazaküldött képek, az Ikkán át érkezett csomagok után ítélve valószínűleg jobban élt, mint mi itthon. Apám tehát az elszalasztott lehetőségért szidta anyámat, aki ment volna ugyan, de az anyját, aki a pozsonyi püspöki évek után itthon már életében egy percet sem dolgozott – a mi nevelésünkön kívül – semmiképpen nem akarta itthon hagyni, apámnak meg a háta borsózott ettől, mert világéletükben nem jöttek ki jól egymással. Olyannyira benne volt a családban ez az elmulasztott lehetőség, hogy – megtanulván a varrást – még én is „találmányokon” törtem a fejem, amikből ott kint milliomosok is lehettünk volna akár. Így találtam fel az „emeletes” nadrágot és szoknyát, vagyishogy csinálni kell csupán egyetlen darabot, a kívánt magasságban egy rejtett cipzárat, amivel a hosszúból rögvest rövid lesz. Persze hogy csináltak ilyet a nagy gyártók – hogy már akkor is, amikor én „feltaláltam”, vagy csak később, nem tudom; a szabadalom az elmulasztott disszidálás miatt a fiókomban maradt.
A jövendőbeli természetesen a müncheni barát, akihez kétszer is kiment dolgozni. Vagy inkább puhatolózni: át tud-e térni a bőrszabászatra, ami mégiscsak más munka, mint a kényes női blúzok, s egyáltalán: van-e fogadóképes kereslet az ő ottlétére. Nagyanyám kérdése persze ekkor is felmerült, de ezt már nagyobb titokban intézték el, mint korábban. Korábban tán azt hitték, gyerekként keveset fogok fel ezekből a dolgokból, de hát felfogtam!
Nem volt fogadóképes kereslet őrá Münchenben. Elapadt hát az Orion űrhajós képek és az épp aktuális slágerlemezek utánpótlása.
1968-at írtunk ekkor, lassan már gimibe fogok menni…


 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr31267692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.