A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.07.20. 15:23 HiSa

"Képzelt beszélgetés"

- Miért kezdtél el írni?
- Írni? Ezt azért nem mondanám. Az írás az valami más, az valami más dolog. Én csak mesélek. Mesélek arról, hogy láttam én a világot akkor, kisgyermekként.
- Jó, akkor így kérdezem: miért kezdtél el mesélni?
- Mert mesélni jó. Az emberek szeretik a meséket. A mesék megőriznek valamit arról a világról, amiről szólnak. És én is akartam: megőrizni egy valaha volt világot, ami más volt, mint a mostani. Valahogy élhetőbb volt. Közelebb volt hozzánk. Részei voltunk a közösségnek, legyen az akár egy ház, vagy egy utca lakói. Megvolt benne a helyed, ahogy mindenki másnak is, és mindenki tette a dolgát. De valahogy mégiscsak közösség volt ez, sokkal inkább, mint manapság. Nekem talán sikerült is megőriznem valamit ebből a világszemléletből. Hogy jobban megértsd, elmesélek egy történetet.
Hosszú hónapokon át mindig ugyanazzal a busszal indultam minkába, a 7 óra kettessel. S mint valószínűleg minden más járatnak, ennek is megvolt a törzsközönsége, akik mind ugyanabban az időben indultak munkába. Ugyanazok az arcok, figurák, rítusok...
Ott volt például az anya-lánya. Együtt érkeztek a megállóba, de a lány egy másik „viszonylatra” szállt, mint a mama, aki ekkor és csak ekkor vette elő mp3-as lejátszóját. Hogy zenét hallgatott-e vagy híreket, ki tudja. A lány nyáron elmaradt, tehát ő feltehetően iskolába járt még, középiskolába.
Aztán az őszes-fekete szakállú úriember, aki téle-nyáron majdnem mindig fekete-fehérben járt, hatalmas bőrtáskával.
A nyegle lábú fiatalasszony, aki mint egy hosszúra nőtt zsiráf, aki nem tud mit kezdeni ugyancsak hosszúra nőtt lábaival, úgy tette-vette maga elé, olyan sután. Egyszer hazafelé is együtt jötünk, két kisgyermeke is van, lány mind a kettő.
Aztán egy idősebb asszony, aki mindig nagyon szomorú, amolyan szigorúan szomorú. Vagy a másik, aki akár egy kedves mosolyú nagymama...
Egy megállóval lejjebb szállt fel egy házaspár, nekik kettőjüknek már csak ritkán akadt ülőhely. A férfi a város közepén szállt le, az asszony a végállomás előtt eggyel. Olyakor a lányuk is jött velük, aki vagy nagyon jó tanuló lehetett, vagy nagyon rossz, mert állandóan a tankönyvet bújta a buszon.
A férfire azért lettem figyelmes, mert olyan jellegzetes körszakálla volt, mint a pánoknak lehetett a görög békeidőkben. Kicsit maradin öltözködött, fekete bőrtáskája sem mostanában készülhetett. Ő mindig a végállomásig jött velem, ott aztán elágaztak az útjaink. Aztán egyszer csak nem szállt fel a buszra. Egy hétig még nem hiányzott, lehetett akár szabadságon is. Aztán ismét felbukkant a buszmegállóban, aktatáska nélkül, és nem jött a végállomásig. Többé nem találkoztunk. Mi történhetett vele? A jó forgatókönyv, hogy más munkát talált, más időbeosztással. A rossz, hogy kirúgták. Vagy ő mondott volna fel?
Látod, erre gondolok, amikor közösségről beszélek. Mert ez is egyfajta közösség ám. Emberek, akik röpke fél órára össze vannak rázva, de ebben a fél órában is feltárulhatnak életek, életmorzsák.
Fura ismeretség ez azért. Soha nem lesz ebből köszönés vagy beszélgetés. Csak egymás mellett ülés a buszon. Aztán ha valahol másutt, más körülmények között találkoztok, bevillan, nézd, milyen ismerős ez az asszony, és hogy ne légy udvariatlan, már-már ráköszönnél, hisz annyit láttad már valahol, valamikor, hogy nagyon ismerős már neked, amikor rájössz, a buszon utaztok nap mint nap. Aztán persze nem köszönsz. Mert idegenek vagytok, de mégiscsak ismerősök.
Remélem, az én hiányom is feltűnt valakinek, mert jó ideje egy későbbi busszal járok, más emberekkel.
Szóval erről beszéltem. Az ilyen kis világokról, amitől otthon érezzük magunkat.
- Akkor tehát még nem tűnt el teljesen az a régi világ, amiről mesélsz.
- Nem, remélem. Bennem él legalábbis.
- És mindig ilyen odafigyelős voltál?
- Szeretném hinni, hogy igen, de nem így van. Nem voltam mindig ilyen. Sőt, olykor – sokszor? – igenis mufurc voltam. Bántó is talán. Nem igazán voltam vevő az üres fecsegésekre, locsogásokra. De aztán ez megváltozott.
- Mitől? Szabad ezt tudnunk?
- Szabad, persze. Történt egy óriási fordulat az életemben, de erről most még inkább ne, helyette hadd meséljek most megint.
Lakik a házunkban – panel – egy háromgyerekes család. Elég rossz hírben vannak, részben a gyerekek miatt: zajonganak, hisztiznek hangosan – mi két emelettel lejjebb lakunk, de bizony sokszor minket is felvernek hajnalban, amikor végigdübörögnek a szobán. Rossz hírük másik oka a férj, akiről a legjobb jóindulattal sem mondhat semmit a kívülálló, mint hogy egy „bunkó”. Mi mást lehet mondani egy emberről, akivel naponta találkozol, köszönsz eleinte még előre neki, ő meg csak bámul rád némán bamba szemeivel, és egyszerűen keresztülnéz rajtad. Még a kisközértben sem köszön az előadóknak, pedig évek, sok-sok éve odajár. Odabök egy-egy szót, ha éppen kérni kell tőlük valamit, aztán elviharzik.
Pedig nincs azzal a családdal semmi baj. Néha szóba elegyedünk az asszonnyal, mint legutóbb is, amikor annyira látszott rajta, hogy bántja az őket övező „jó” hír. Megérdeztük, az egyik gyerek miért mindig gyalog jár fel a tizedikre, mire a másik kető felváltva, szépen, értelmesen elmagyarázta, miért is. Tisztességtudóak voltak, olyan gyerekek, akik tudják magukról, hogy gyerekek, és a felnőttekkel szépen kell beszélni, de öntudatosan, „felnőtt” módjára elmesélték a történetet, amikor bent ragadtak a liftben, és ő azóta fél a lifttől. Az asszony sugárzott a boldogságtól, hogy vannak, akik beszélgetnek a gyerekekkel, és nem szidják. Hogy vannak, aki szóba elegyedik vele, pedig a férje miatt hihetnők őt is bunkónak. Boldogan ment aznap haza, láttuk, tudtuk.
Hát tudod, ezért kell mesélni. Ezért kell odafigyelni az emberekre, mert ha te beszélgetsz velük, akkor ők is megnyílnak, és ha te érdeklődsz irántuk, őket is érdekelni fogja a te sorsod. Még ilyen piciny dolgokban is, de hát mi más az élet, mint ilyen pici dolgok összevissza kuszasága, ami aztán benned, bennünk összeáll valahogy egy élhető világgá.
- Akkor hát folytatod a mesét?
- Persze. Tehetek mást? Egy igazi író barátom ezt válaszolta nekem ugyanerre a kérdésre: „Olyan kényszer ez, ami a magunkfajtát maga alá gyűri kérlelhetetlen, a következményeket előre nem közlő, mondhatni, kegyetlen módon, és azzal sem törődik, ha időközben belepusztulunk. Olyan kiképzőtábor az írás, ahol végig gyűlöljük az őrmestert, amiért hóban-fagyban űz bennünket, sárba tipor, és a végkimerülésig hajszol. És a végén, ha túléltük, mégis kezet csókolunk neki, és örökké tartó hálát érzünk, amiért kínzott és gyötört.”
- De miért olyan nehéz ez? Mi benne a nehéz?
- Hogy közben szembenézel önmagaddal. Minden írás tükröt tart az írója elé: „tükröm, tükröm...” És nem mindig mi vagyunk benne a legszebbek. Sőt: meg is utálhatod magad benne, ha nem vigyázol.
És nem az a megoldás, hogy szépnek hazudod magadat, mert ez csak még csúfabbá tesz. Őszintének kell lenned, mert ez adja meg a hitelét a szónak. És az őszinte ember már szép ember.
A mese talán a legkegyetlenebb műfaj, amelyben nincs hely a hazugságnak. Ha tündért ígérsz, akkor a tündérnek el kell jönnie, ha boszorkányt, akkor félned kell. És sokszor egy személyben mi vagyunk a tündérek is és a boszorkák is.
- Akkor...?
- Az úgy volt, hogy egy semmitmondó pénteki napon megszülettem...
 

3 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr901256763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

erzsi56 2009.11.05. 19:17:42

Ahogy nézem a képeket eszembe jut augusztus 20.a kivonult az egész ház tüzijatékot nézni.Másnap meséltük az iskolában.66 számu ház nagy volt 3 emeletes körfolyósos középen szökökut.100 an laktunk ott.A 3.emeleten laktunk nyaron kiáltunk a gangra ésugy beszélgettünk.Nagyon jó volt.

estella 2011.08.30. 08:58:40

Nagyon megfogott a blog. Én kicsit előbb, 51-ben születtem a Papházak egyikébe (65.), és 57 elején már el is költöztünk onnan. Mégis, egész életemben azt a környéket tartottam szülőföldemnek és otthonomnak, pedig budai kertes házban lakom immáron 37 éve. Először önállóan a Füvészkert utca (soha nem tudtam, hogy így hívják, most néztem meg a Google Földön) és a Práter u. sarkán álló kis háztartási boltba engedett el a nagymamám, a bolt (vagy talán a hűlt helye) most is megvan, a sarkot szó szerint kell érteni, mert a bolt bejárata pont a sarkon van, levágva azt. A másik oldalon volt pékségről többször is szó esett itt a blogban, ezzel kapcsolatos egy meghatározó emlékem. Ötvenhatban egy csomóan álltak ott sorba kenyérért. Lövöldözés támadt és a pékségben dolgozó kis pékfiút (a családban csak "a kis pék"-ként emlegettük aztán mindig) lelőtték. A Papgödörbe temették el (én ezt a kifejezést akkor nem ismertem, mi "kis tér"-nek hívtuk a teret) és az ő temetésén énekeltem életemben először a Himnuszt.
A ház belülről pont olyan, mint az 59-ről feltett képeken látszik. Mi a negyediken laktunk, a házbeli gyerekekkel barátkoztam, a folyosón játszottunk, rolleroztunk, ilyesmi. A középső, sötét lépcsőházat "bumbus" lépcsőnek hívtuk, mert a felnőttek azzal riogattak, amikor engedély nélkül közlekedni akartunk rajta, hogy ne menjünk oda, mert jön a bumbus. Ez az a ház, ami a nevezetes köralakú térre (is) nyílik, ott játszódtak a Boldog születésnapot c. film első jelenetei. Így három lépcsőháza volt (van), az első (mi itt laktunk), a bumbus és a hátsó lépcsőház. Érdekesség, hogy a lift a hátsó lépcsőházban van, így ha lifttel akartunk felmenni a negyedikre, akkor a hátsó kapun kellett bemenni és a negyediken az egész házon végig kellett menni visszafelé. 4 évvel ezelőtt elmentünk a Práter utcába a férjemmel, aki töviről hegyire lefényképezte a házat, még belülről is, mert egy lakó után beosontunk. Felmentünk a negyedikre is, a lakásunk elé és akkor bentről (a gangra nyíló konyhából) észrevették, hogy ott settenkedünk. Kijött az ottlakó nő, megkérdezte, mit akarunk. Mondtam, itt laktam gyerekkoromban, erre beengedett, körülnézhettem. Sajnos, nem sok mindenre ismertem rá. Az akkor készült képekből albumot készítettem a nővérem 60. születésnapjára. Ő egyébként szintén a Jázmin utcába járt általánosba, majd 57-től a Köztársaság térre, mert hiába költöztünk el, a kerületet nem hagytuk ott. Én végig a Köztársaság térre jártam, gimnáziumba pedig a Fazekasba. 23 éves koromig a Józsefvárosban éltem, de senki nem érti, hogyan lehet azt szeretni, pedig egyszerű, az a hazám. Ha arra van dolgom (és gyakran van, mert a nővérem a mai napig ugyanabban a Rákóczi úti lakásban lakik, persze a VIII. ker. oldalán), akkor mindig igyekszem kocsival útbaejteni a régi helyeket.

HiSa 2011.08.30. 09:02:47

@estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített...