A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.04.11. 14:25 HiSa

11.

11.



A nyár akkor kezdődött, amikor felküldtek a Szigetvári utca sarkán lévő háztartási boltba petróleumért.
Szerettem oda járni, fura mód szerettem az ottani illatokat. A külső helyiségben a tisztítószerek szaga összekeveredett az akkor divatos szappanok, parfümök illatával, a raktárban – mert engem oda is beengedtek – a festékhígítók és a petróleum füstfelhője kavarodott össze a mindenféle egyéb vegyszer szagával.
Vettem én ott sokmindent. Sidolt például, mert nagyanyám mániája volt, hogy átlag háromhavonta végigcsutakolta a lakás összes rézkilincsét és -küszöbét, hogy aztán győzzünk csak szellőztetni, míg végre ki nem ment a szag.
Az alágyújtós is onnan érkezett telente, hogy sikerüljön bedurrantani az olykor igencsak rosszul szellőző cserépkályhába – csupa kosz lettem ilyenkor, mert a vastag zsírpapír ellenére is hullott a zacskóból a finom por vagy micsoda – máig sem tudom, miből készült ez a hasznos begyújtási kellék.
Tangóztunk is, bár ami azt illeti, a mozdulatsor inkább tán egy őrült csacsacsára, mint a méltóságteljes latin-amerikai táncra emlékeztetett. Természetesen padlót viaszoltunk vele, a külön erre a célra kifejlesztett, lábra szerelhető padlókefével. Végigtáncoltunk közel 50 négyzetmétert, hogy aztán győzzünk csak szellőztetni…
A padlólakkhoz persze már komolyabb férfierő kellett az enyémnél, mert közel 50 négyzetmétert fellakkozni mennyiség kellett már. Persze előbb a csiszolás… Iszonyú hangja volt annak a gépnek, plána az első körben, amikor a durvább smirglit tekerük fel a hengerre, jó néhány helyen bele is martam a padlóba, helye tán máig látszana, ha fel nem szedték volna a ´70-es évek végén (hogy napvilágra kerüljön az építés dátuma…). Jó állagú parketta volt, érdemes volt nekiállni a csiszolásnak, lakkozásnak. A bútorok, az ágyak – és persze velük mi – költöztünk egyik szobából a másikba, tán még a konyhába is, míg meg nem szaradt a lakk, és hát akkor sem győztünk szellőztetni…

Akkor tehát a nyár „elkezdődött”, és mi vonatra, buszra szálltunk, és mentünk Surányba. Kora tavasz volt még, a fákon még alig egy-egy rügy, az rányékos helyeken még hófoltok. De már ki lehetett tárni az ablakokat, kiszellőztetve a tél bentrekedt nehéz levegőjét, ki lehetett teríteni az ágyneműt, kapjon egy kis friss tavaszi illatot.
Lehetett már egy kicsit gazolni is, összeseperni az ősz óta hullott faleveleket, kitépkedni a megszáradt kórókat. Rendbe tenni a kertet, apránként, kis lépésekkel, mígnem minden készen nem állt a nyárra, ami nekem most, kora tavasszal kezdődött, és késő őszig tartott.
A petróleum az ebédhez kellett. Ügyes egy szerkezet volt az a főzőalkalmatosság: jobb oldalt egy fémhengerbe kellett tölteni a petróleumot, majd pumpával felpumpálni, úgett ilyenkor, mintha gázégő lett volna. A kisebb „lukba” az egyetlen égőtől egy légcsatorna vitte a meleget, ez csak arra volt jó, hogy az étel ki ne hűljön. Ezzel főztünk aztán egész nyáron át.

A kutat persze ilyenkor még nem használtuk, még rajta maradt a nejlon védőborító, amely a téli fagyoktól óvta a szivattyút. Az artéziból hoztam vödörszám a vizet, másik kezemmel a fülemhez szorított kisrádióval, a Sokollal. Mert azt hallgatni kellett ilyenkor, a Vasárnapi koktélt.
Az artézi nem volt messze, egy utcasaroknyira a házunktól. Szép utca volt a miénk, kétoldalt hatalmas jegenyefák, le egészen a gátig.
Tele lett a vödör, indultam visszafelé. És akkor megszólalt a rádióban a Let it be…
Megálltam a sarkon, még jobban a fülemhez szorítottam a rádiót, még a vödröt is elfelejtettem letenni. Akkor hallottam életemben először, de most is, ha hallom, ez a pillanat jut mindig az eszembe.
Akkor megállt az idő. Egyedül voltam, az egész környéken egy lélek sem. Csak a fák, a tavaszi szellő, a nap melege, a friss víz illata.

1970-et írtak. Tizenhat éves voltam.

Egyszer, évekkel később leírtam mindezt valakinek, imígyen: „...március táján, amikor először mentünk ki a telekre, hogy összesöpörjük a havat, a faleveleket, kiszellőztessük a házat, bizony itt-ott még fehér volt a föld, de már bújtak ki a rügyek. Elmentem vízért, vasárnap volt, tehát fülemen a Sokol rádió, a Komjáthyt hallgattam, másik kezembe a teli vödör, amikor megszólalt a Beatles Let it be című száma. Akkor meg kellett állnom az utcasarkon, még a vödröt sem tettem le, csak hallgattam a rádiót és a gyönyörtől sírni lett volna kedvem: fogalmam sem volt persze, miről szól, de egyetlen pillanattá állt össze a még barna fákon itt-ott madárként gubbasztó hópamacsok, a lassan kipattanó rügyek, a zöldesbarna pázsit, a hólepte háztetők, a szél, a vödör neheze, a zene, és ismét enyém volt az egész világ, mindörökre, akkor úgy éreztem, és jó benne élni, és megvan benne a helyem.”

http://www.youtube.com/watch?v=67J_66hdN-I

 

1 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr561059370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Régész 2009.04.24. 20:37:44

Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszik a blogod, akkor még semmit sem mondtam. Magam is józsefvárosi vagyok és hasonló cipőben járok, mint Te. Nagyon szeretem ezt a kopott és halálra ítélt várost, de hát nekem is szülőhelyem amit nem lehet neki elfelejteni. Három éve járom a várost és fényképezem. Házakat, utcákat, embereket, állatokat. Mindent, ami elém kerül. Én nem tudok olyan szépen írni, mint Te, ezért fotókban próbálom kifejezni magam. Hogy milyen sikerrel, azt nem tudom. Távlati célom, hogy kutassam is város történetét. Majd ha egyszer ráérek... Addig maradnak a fotók. További jó munkát kívánok. Ha tudsz más elérhetőséget, kérlek írd meg a hlaci953@hotmail.com-ra. Üdv: HLaci