X. Vannak...
Vannak gondolatok, amelyek sohasem állnak össze gondolattá: érzések, szavak, ízek, aromák, emlékek, érzések és érzékek csak kavarognak a légüres térben, jelen vannak és mégsincsenek jelen – kusza képek, ábrák, jelentés, alak nélkül, ahogy értelmetlen üvegtörmelék csak, ami a kaleidoszkóp tükrei közül kiszabadulva sohasem is adnak szemet gyönyörködtető képet. Mint kísértetek lelked legbensőjének kastélyában, lebegnek ide-oda, s sohasem tudni, minek hatására és mikor válnak hús-vér lényekké. De talán e a legizgalmasabb az egészben, ez a várakozás... Hogy talán egyszer majd testet öltenek.
Vannak mondatok, amelyek sohasem állnak össze mondatokká. Szavak vannak csak, amelyek próbálnak egymáshoz kapcsolódni, megfogják-elengedik egymás kezét, mint táncosok, akik a csak bennük hangzó zene ütemére próbálnak valami közös ritmusra körtáncot járni. S ahogy ez a zene sohasem szabadul ki belőlük, a szavak is csak őrült táncot járnak, s nem találnak rá sohasem egyetlen beszélt nyelv egyetlen szintaktikai szabályára sem, amely mondattá formálná őket. De mégis: a befejezettség végtelen nyugalma tölt el, mert tudod: kísérlet volt mindez a tökéletességre, az alkotásra, hogy kifejezd magad, hogy maradjon utánad egyetlen mondat, ami te vagy, ami csak rólad szól – az időtlenséged ígéretével.
Vannak emlékek, amiket talán sohasem éltél meg. Mint amikor látsz egy fényképet, és tudod, te vagy rajta, de nem tudod, nem emlékszel, voltál-e ott, ahol a fénykép készült. De vannak saját belső fényképeid is, amikről azt hiszed, szemed retinája véste rá agyad fotópapírjára, pedig sohasem is élted át azt a pillanatot, hisz nem is élhetted át – meséltek róla csupán, s a mese találta el annyira akkori rezdülésedet, hogy fényképként raktároztad el magadnak az emlékezés sublótjának fiókjaiba.
És akkor elmész oda, ahol felnőttél. Sétálsz a házak között, s a házak megszólalnak. Bejárod az utcákat, és a az utcák beszélnek hozzád. Leülsz a téren egy padra, és elfeledett illatok áradnak feléd. Így köt az emlékezés csomót a jelen zsebkendőjére, hogy tudd, mi a dolgod a jövőben.
Semmi – mondtad volna nem is oly sok évvel ezelőtt. Mert mindenki életében van egy korszak, amikor nincs ezzel dolog. Ezek az évek a máról, a jelenről, a mostról szólnak. Ilyenkor nem gyűjtögetsz, mint a hangya, inkább csak hegedülnél. S jönnek, gyülekeznek köréd a muzsikusok, először csak kóstolgatják hangszereiket, ahogy te is, aztán már megpróbáljátok a zene végtelen határait a végtelenen túlra tágítani, újraírjátok és újratanuljátok az összhangzattant, míg csendes harmóniává nem csitul bennetek a vágy.
Amikor életregényed fejezetei új számozást kapnak...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SipiAti 2009.04.09. 19:40:07