A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.03.14. 20:22 HiSa

IX.

IX. – „Testvérek”

 

Volt „tej”testvérem – de voltak „unokák” is...

 

Mentünk a kofahajón, zötyögve, fújtatva, gőzölögve döcögött a gőzös egy másik testvéremhez, unokatestvéreimhez, apám bátyjának lányaihoz, le, Dunaföldvárra. Nem emlékszem, csak tudom: a közraktárak előtti rakpartról indult, és hosszú órákba telt, míg leértünk.

Egyszer disznóvágásra mentünk, egyszer meg esküvőre – egyszer télelőn, egyszer virító nyáron. A nyárin történt, hogy valamiért elküldtek az utca végében álló cukrászdába, s bár az életben előtte még sohasem jártam ott, a cukrász bácsi megkérdezte: Te nem a … családból vagy? Mert még soha nem láttalak, de ismerős vagy! – De igen, válaszoltam, és a csodálkozás mellett végtelenül büszke is lettem egyszerre, mert: felismertek! Tiszta apja – pedig apámat sem sűrűn látták „otthon”, mióta még a háború előtt feljött Pestre szakmát tanulni.

Hogy, hogy nem: az evészetek maradtak meg bennem, nem az (egyébként nálam jóval idősebb) unokalányok meglátogatása. Disznóvágáskor a gőzölgő abalé, benne fej, farok, belsőségek; a frissen sült vér, a frissen sült oldalas, a kolbásznak bekevert hússal teli kád; a szagok, a pörzsölt bőr szaga, a kiforduló belek szaga… Esküvőkör a fövő húsleves illata, a faszénen sült egész kacsa illata – meg is ettem belőle hirtelen majdnem egy egészet, mert a hosszú út után elfáradván lefeküdtem, és aludtam másnap reggelig, és ilyenkor nagyon éhes tud lenni még egy amolyan öt-hatéves forma kisgyerek is, akit ismeretlenül is belehelyez egy nagy családba az utcabéli cukrász.

Amúgy nem sokra emlékszem Földvárból – talán a nagykapura, mert ekkorát Pesten nemigen lehetett látni, még a Műhellyel szembeni volt fogadó kocsibejárója sem volt ilyen hatalmas…

Meg az öreg Duna-hídra – bár az is lehet, hogy az a híd nem is a földvári volt, hanem a ráckevei, ahol kisdobos táborban voltam…

És ott is láttam még, ami már nincs meg: a vízimalmot. A víz locsogva-csorogva meglóditotta a hatalmas lapátokkal felszerelt kereket, tengelye megforgatta odabenn a malomkereket, s szállt a gabonapor a garat felől, ahol a molnár beleöntötte a zsáknyi búzát, és recsegett-ropogott-nyikorgott minden, ám alul csak teltek a zsákok liszttel.

Hatalmas ereje van a víznek, igen. Ahogy láttam azt kisgyerekként, teszem hozzá, vakmerő kisgyerekként Surányban is, ahol hatalmas kőgáttal próbálták feltölteni a folyó kanyarulatát – nagy bánatunkra, mert a feltöltéstől csak az iszap szaporodott a strand homokja felett, s már igencsak nehéz volt „párnacsatázni” a vizen – vagyis lovagi tornát játszani, megülvén a gumimatracot, és egymásak feszülvén próbát tenni, ki veti ki belőle a másikat a vízbe.

Szóval: a gát. Nekem végtelen hosszúnak tűnően nyúlt a Duna közepébe, de azért csak megmásztuk. Tehettük: nappal már csak a sirályok látogatták, a horgászok inkább „hajnali” baglyok voltak – mire én a reggelimet megkaptam, a telkünkkel srégen szomszédos öreg horgász már (többnyire üres) iszákjával épp hazafelé baktatott. Meg is másztuk tehát a hatalmas kövekből összetákolt szerkezetet. A legvégén már igencsak félelmetesen morajlott-zúgott a Duna, ahogy át-átcsapott a kövek között, félelmetesnek is lehetett volna mondani, ha ismertük volna ezt a szót akkor: félelem. Inkább vonzóan izgalmas volt.

Volt év persze, amikor kiszáradt a Duna, s szinte szabad lábbal át lehetett volna kelni rajta. A gát vége és a tulsó oldal között tán vagy negyven méter volt. Beszélik, volt, aki átgyalogolt itt. Mi azért nem próbáltuk. Halat fogni annál inkább, fűzfavessző végére kötött damillal, ám igazi horoggal. Durbincsot fogtunk is rendszeresen – ám az nem ehető, vissza is dobtuk. Iszákunk nem volt, így tehát nem kellett szégyenkezve hazamennünk az üres iszákkal, hiszen az nekünk nem volt.

Párszor járt itt a telken másik unokatestvérem, akivel sokat játszottunk a kis sziklavár alatti kis tóban úsztatva műanyag hajóinkat. Ő, amikor már „ismertem” – hisz megvolt ő már azelőtt is, hogy megismertem volna – kezdetben szintén a Práterben lakott, szemben a Práter–Szigony-projekt keretében még le nem bontott kis földszintes házak egyikében, ahonnan nagybátyám ´56-ban kitántorgott Amerikába, ott folytatni szabói mesterségét.

Az jó volt nekem mindazonáltal (a családnak nem egyértelműen, mert apám menni akart volna vele, anyám meg nagyanyám nélkül nem), amikor sokat betegeskedvén otthon feküdtem, de jó volt akkor is, amikor éppen nem. Mert akkor felkerekedtünk és elmentünk anyámmal a József nádor térre (vagy valahová oda, a Pénzügyminisztérium épületének egyik sarkára), az IKKA-ba, és akkor lett otthonra amerikai kakaó, csokoládé, kávé, konzervek, no meg játékautók – rendőrautó, holdjáró; és lett elemmel működő kutyus, ami három lépés után vakkantott hármat.

Nem is hagyott békében a dolog, muszáj volt tudnom, mi hogyan működik, és amikor sokat betegeskedtem, szét is szedtem mindahányat – nem is működtek onnan fogva már sohasem.

A földszintes, egyemeletes házakat a Práterben aztán lebontották, s akkor unokatestvérem elköltözött, a Dugonicsba, ami – ha akarom, vagy ha nagyanyám akarta – útba is eshetett a Golgota felé menő úton.

Nem igazán szerettem oda járni. Sötét egy lakás volt, szinte állandóan lehúzott redőnyökkel, ami egyrészt érthető volt a szemben lévő buszgarázs okozta hatalmas forgalom miatt, másrészt – persze évekkel később – jól is jött, mert nem láthatták, amit nem szerettem volna, hogy lássanak (ma már büszke lennék rá, ha látták volna).

Sötét egy lakás volt, és ahogy a sötét lakásokban szokás volt, tele suttogással, gyermekfülnek nem való dolgok kibeszélésével. Sok volt ez akkor nekem: nem tudhattam a temető titkairól, a „tejtestvér” titkairól, most meg a „már megint, ez már a hanyadik” titkairól. Idősebb unokanővéremről esett szó ilyenkor, hisz azért a neve kihallatszott a suttogásokból, és persze bennem az ezernyi kérdés: mi megint és mi hanyadszor – de legfőképpen, miért nem lehet erről nekem tudnom. Amolyan feketebárány volt ő, akiről csak suttogni lehetett, amíg mi ketten a hugával próbáltunk játszani – mert igazán soha nem játszottunk együtt, nem voltak közös játékaink, nem voltak közös, megszokott „rituáléink”, ha már játszani kellett, illetve játszani való idő volt, akkor inkább az „örökös” barátnőmmel játszottunk otthon a Műhelyben – szóval ő már nem is lakott ott, vagy csak a munkahelye miatt láttam oly ritkán hazatérni:  ma már nem tudom.

Évekkel később, már ifjú felnőttként tudtam meg – persze –, hogy a „megint” a nem kívánt terhesség volt, a „hanyadik” a sokadik – olyannyira, hogy amikor már szerette volna és lett is volna, aki „holtodiglan”, akkor már esélye sem volt.

Öngyilkos alkoholizmusba menekült – gondolt-e akkor valaki arra, mennyiben volt ebben „bűnös” Nyugatra tántorgott apja?

Húga – akivel „kényszer”-játszottam ezalatt a suttogós látogatások alatt – később szintén kitántorgott, de az új idők kedvező szelei kedveztek neki is: hozzáment egy „fekához” – utolsó általam látott kép Miamiból való: a képen szerették egymást.

Igen, a lehúzott redőny mögött ott élt nagynéném – sohasem szólitottam/gondoltam ennek, nekem csak „... néni volt” –, s arrafelé, a buszgarázzal szemben, a házuk melletti üres telek téglakerítésénél csókolóztam el életem első igazi csókjait. Eleinte félősen: meglát – később már nem érdekelt volna, ha meg is lát, még később, ma már, jó lett volna, ha meglát – rokonibb lett volna a sohasem is érzett rokonságunk.

Nem tudom – Isten bocsássa meg –: ilyen „rokonibbságra” nem vágytam azonban két fiú unokatestvéremmel. Nem azért, mert suttogás ott is volt, ha olykor-olykor eljöttek hozzánk, vagy mi mentünk oda.

Hanem mert eleve a sötétséggel kezdődött: hosszú volt az alagút, ami a Nyugati pályaudvarról induló sínek alatt vezetett át a Bulcsú utca felé, hosszú és sötét, a lámpatestekből állandóan csöpögött a víz, a doh méternyire dobta le a vakolatot a falakról, macsakahúgyszag terjengett végig – kosz, tisztátalanság.

És a lakás is: nem kellett redőnyöket lehúzni, a szuterén amúgy is sötét volt, s lábak koppanása hallatszott az ablakok felől. Kicsi volt ez is, elég kicsi ahhoz, hogy ne lehessen elvonulni a suttogó felnőttek elől egy csendes kis sarokba. S mert hallani semmit sem volt szabad, úgy éreztük unokatestvéreimmel, hogy beszélnünk sem szabad – ezért aztán feszélyezett légkörben csak próbálgattuk: mi mást is tehetnénk? Jól tanulsz, mi a kedvenc tantárgyad, lányok? Nem igazán érdekelt a válasz egyikünket sem. Miért is?

A gyerekek valahogy érzik, átszáll rájuk, ha a felnőttek, szüleik valami terhet hordoznak egy kapcsolatban, valami miatt egymásnak feszülnek egy kapcsolatban. Szüleim maszekok voltak – bátyám utólagos magyarázata szerint a meg nem értés abból származott, hogy apám öccse az ˙50-es években az államhatósággal volt szoros kapcsolatban, de szakítottak egymással – így legyen. Maradt az évi egy-két látogatás, maradt a suttogás, maradt a semmi...

 

A dunaföldvári unokatestvérek közül az egyik Dunaújvárosba ment férjhez – ott vannak-e még?

A pesti lányok közül az egyik meghalt, a másik valahol Amerikában.

A fiúk? Nem tudom.

 

A bátyám meghalt. Anyám, apám, nagyanyám úgyszintén.

 

A fiam közel harminc éves koráig élt a Práterben, ahol én. Vajon ugyanúgy járta a környéket, ahogy én?

Meg kell kérdeznem őt...

 

1 komment

Címkék: józsefváros práter utca kofahajó surány


A bejegyzés trackback címe:

https://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr731002375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sipi.moni 2009.04.10. 09:56:08

Nagyon érdekes, várom a folytatást.
süti beállítások módosítása