A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.02.28. 11:16 HiSa

VIII.

VIII. – Ízek


Akkoriban még cserépkályhával fűtöttünk.
Jöttek a szenesemberek, hozták a szenet és a fát – a kapualjban meg gyűltek az odavetett apróbb fahasábok, vagy szaporodtak a széndarabbal a földre karcolt vonások, hogy tudjuk, hány kosár vádorolt már le a légópincénkbe. Aztán előkerült a balta, favágás, gyújtósnak kisebb hasábok, a meleg megőrzésére nagyobbacskák; és aztán szép sorokba rakása ezeknek is, a feldarabolatlan rönköknek is.
Aztán a kályha szépen tette a dolgát: apróbb-nagyobb fekete lyukakat égetett a parkettába a ki-kicsapó parázs, és persze melegített is. Szerettem odabújni hozzá, mert jólesett a hátamnak a meleg, meg mert jó illat áradozott a tetejéről: nagyanyám kandírozott narancshéjat készített. Igen finom volt, nagyon szerettük. Meg készített még amolyan süvegcukorfélét is, a kristálycukor az állandó melegtől valahogy összeállt nagyobb tömbökké, és harapni lehetett belőle.
A Műhelyben egy fém kályha fűtött, az elején két sorban hat üreggel, hogy a meleget nagyobb felület adja le. Ide rakosgattuk be télen az almákat, egy idő után szépen meg is sűltek, az illatukra máig emlékszem. Nem kellett ahhoz fahéjas cukor, semmi sem, mézédes volt az úgy is.
Nagyanyám szeretett piacozni, így aztán sokszor kézenfogott, és elindult a kosár a Teleki térre. Végigmentünk a Szigonyon, át a Barosson, Koszorú utca, aztán a Pléhkrisztusnál jobbra fordultunk. A Pléhkrisztuson – csodálkozásomra és tetszésemre – mindig állt friss vágott virág, s ha el nem fújta a szél vagy el nem oltotta eső, gyertyák is égtek a lábánál. Még ma is megvan, szerencsére – még misét is mondanak ott rendszeresen. Szóval Pléhkrisztus, aztán Mátyás tér, és egy nevenincs utcán át – mert nem jegyeztem meg akkor a nevét – máris ott volt a Teleki tér.
A kofasort kerestük mindig először, aztán a nyakánál fogva máris a kosárba került a csirke, aztán mellé zöldségek – és indult vissza a kosár a Práterbe, a konyhába. Szegénynek feje lett véve hamarosan, vérét felfogta nagyanyám, aztán jó fokhagymásan azon frissiben kisütötte. Imádtam a sült vért, jó fokhagymásan, borsosan. Egyszer aztán nem került vér az asztalra, csak a konyhakőre – valahogy félrecsúszott a kés, és szegény jószág félrebicsaklott, félig levágott fejével körbecsaklizott az egész konyhán, mígnem végleg lerogyott. A partvisra és a felmosóruhába folyt a finom vére.
Néha messzebbre is mentünk piacozni, a Rákóczi térre. Az már mesésen hosszú út volt nekem: a Szigony már megint, aztán Őr utca, Víg utca, ezek jó hosszú utcák voltak. Ha néha-néha anyám is velünk jött, ő felszaladt pár percre egy házba, mi meg csak megvártuk odalent. Aztán lett sugdolózás – valakiről beszélték, hogyan is van, meg mekkorát nőtt a gyerek; aztán egyszer valamelyikük a sok kérdezősködésemre elkotyogta, hogy abban a házban lakik a tejtestvérem. Kicsodám? – nem értettem. Ki-mi az a tejtestvér? Most akkor testvérem, csak tagadni kell valamiért, és miért „tej”? Vagy nem is a testvérem, de akkor miért ezt mondták? Később persze elmagyarázták: anyámnak kevés volt a teje, és egy jó ismerőse adott nekem ennivalót, vagyishogy odavittek és ott helyben, egyenesen a „tiszta forrásból”... Ez nagyon érdekesen hangzott, próbáltam is elképzelni, de nem nagyon ment.
A Rákóczin inkább fehér tollú szárnyasok kerültek a kosárba: kacsa, liba. És elérkezett a hajszálvékonyra szeletelt májak ideje, én kaláccsal szerettem, jó vastagon megkenve alatta a zsírjával – forró kakaóval. Reggelire. Meg vacsorára...


A szilvát is onnan hoztuk – igencsak sokszor és igencsak nagy mennyiségben. Mert volt egy süti, amit nagyon szerettem: a szvecskentácsi. A receptjét alig tudtam visszaszerezni a házunkban lakó két „gráciától”, merthogy nagyanyám és anyám elvitte magával a receptjét haláluk után a síron túli világba. De akárhogy is: nem volt feleség (bátyám – akit ezt ugyancsak nagyon szerette – egyik felesége sem), aki ezt meg tudta volna sütni: hol a tészta volt túl vastag, hol bodag lett belőle – azóta ettem már itthon olyat, mint akkor ott otthon.

A barackot, bocsánat: sárgabarackot a telekről hoztuk, Surányból (de ez egy másik történet), szóval azt onnan hoztuk, vödörszám. A Bem téren tett le a hajó, onnan felcipelődtek a vödrök a 6-os villamos megállójához, hogy a Körút–Baross sarkán betévedjenek a közeli Mézes Mackóba, mert anyukám nagyon szerette a Hubertust – amikor kicsit nagyobb lettem, én is kaptam egy kupicával. Apám nem szerette az édeset, ezért aztán megálltunk a Práter elején a nyolc kocsma egyikében, és ő kimért bort kért: a rozét szerette. Amikor még egy picit nagyobb lettem, én is elhagytam a Hubertust, és én is rozét kértem. Nem volt annyira jó, mint a szemben lakó volt fogadó/disznófüstölő akkori tulajdonosának rozéja, de iható volt.
A sárgabarackok aztán a krumplis tésztába bugyolálva szépen belekerültek a fazékba, hogy zsemlemorzsába forgatva, porcukorral meghintve a kistányéron hamarost csak a magjuk maradjon.

Ízek – megmaradt belőlük megannyi. A fagylalt például.
Még nem épültek meg a Práter–Szigony magasházai, amikor az egyemeletes házak szomszédságában megnyílt egy fagylaltos. Vagy egy tucatnyi, ismeretlenebbnél ismeretlenebb fagylaltot csinált – volt miért oda járni. Meg persze azért is, mert a szomszéd földszintes házban lakott egy kislány, aki akkor igencsak tetszett nekem. Nem bele voltam szerelmes, de mert választott szerelmemmel évekig szót sem váltottunk, reméltem, vele könnyebb lesz (nem lett könnyebb).
A fagylaltos, amikor elbontották a földszinteseket, elköltözött a Horváth Mihály térre, a templom háta mögé – pár hónapig/évig hűségesen követtük, aztán leszoktunk róla: a hangulata már nem az volt, amiért szerettük (a fagylaltja ugyanaz maradt).
Ha már fagylalt: a Szigonyban volt egy tölcsérkészítő kisiparos, vagyis maszek. Egy forintért adott vagy félméternyi üres tölcsért, édeset, frisset – alig pár méter volt a lakásunktól, de haza sohasem ért a fél méterből semmi, mert útközben megettem, ahogy kellett. Ostyasütőnek hívták hivatalosan.
És ha már fagylalt: volt az Üllői úton is egy, szemben az „öröki mádó”-val, annak a rumos-diós fagylaltja világra szóló lehetett volna. Az „öröki mádó” – mert így esett jó dallamosan a kiejtése – egy templom volt, a valóságban „Örökimádás templom”. A fagylalt attól még jó volt. A Leonardó („Thék Endre”) utcán mentünk ki az Üllőire – útba esett, mert a Műhelyből a használt rongyot oda hordtuk: volt ott egy üzem, ami ipari rongyot gyártott a háztartási rongyból. Akárhányszor arra jártam, ki-be jártak a teherautók.

Ízek – megmaradt belőlük megannyi.

Szótár – házi használatra (magam használatára):

Rizsleves:
Hozzávalók
15 dkg rizs; 1,5 liter kész, leszűrt húsleves; 1-1 közepes póréhagyma és sárgarépa; só, õrölt bors; 1 kis csokor petrezselyem – Elkészítés: A rizst a forrásban lévő húslevesbe szórjuk, és 10 perc alatt félpuhára fõzzük. Közben az összes zöldséget megtisztítjuk, a pórét (vagy vöröshagymát) vékony karikákra, a répát gyufaszálnyi csíkokra. A leveshez adjuk, megsózzuk, megborsozzuk, a fölaprított petrezselyemmel diszítjük, megborsozzuk. További 10-12 percig fõzzük, ezalatt a zöldségek és a rizs is megpuhulnak.

Rizibizi:
Ezzel az a baj, hogy mi ezt a borsó-rizzsel egybefőtt pörköltet hívtuk így. Nagyanyám ugyanis hihetetlen pontossággal tudta, mikor kell a kissé bővebb lében fövő pörköltbe beleszórnia a jó alaposan megmosott rizst, hogy együtt puhuljanak meg – nekem ez sohasem sikerült. Azóta ettem már ilyent, finomat...

Tepsiskrumli:
Végtelenül egyszerű: vékony szeletekre vágott szalonnára (nem bacon!!!) 3-4 mm-re szeletelt krumplit rétegezünk, a tetején szalonna legyen, aztán bele a sütőbe...

Tésztaléleves:
Hozzávalók: víz, amiben előzőleg tésztát főztünk ki (legjobb, ha házit, de nem feltétel!); fokhagyma; pirosparika; só; bors; ételízesítő (dodatak jelima); olaj; tészta, petrezselyemzöld – Elkészítés: Az olajat kissé megmelegítjük, beletesszük a fokhagymát apró kockákra vágva, pirospaprikát, majd azonnal felöntjük a tészta vizével. Ízesítjük, forraljuk, a végén hozzáadjuk a tésztát, megszórjuk petrezselyemzölddel.

Ízek, bizony – megmaradt belőlük megannyi.
 

Szólj hozzá!

Címkék: város


A bejegyzés trackback címe:

http://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr62971275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.