A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.02.06. 07:55 HiSa

IV.

Utcák…

Első rész – Práter utca

A hagyományok szerint a papnevelde kertjét művelő kispapokról nevezték el Fraternak, és később ezt formálták át Práternek. Más kutatók szerint neve az olasz prato (mező) szóból ered.
Az utca – végleges kiépülése után – a József körúttól az Illés utcáig 1088 métert tesz ki. Ha a József körútról bekanyarodva végigsétálunk a mai Práter utcán, egy félórás időutazásban lehet részünk. Az első száz lépés során – az ízlésesen díszített és időállóan masszív épületek között – a XIX. század végének hangulatát érezhetjük. Ez sajnos csak az első sarokig tart, mert itt az utca jobb oldalán már a fáradtan roskadozó, düledező oldalú épületek sora következik.

(Forrás: Internet)

Aztán, kicsit feljebb, egy másik világ következett – Benkő Gyula szavaival: a Práter utca és a Szigetvári utca sarkán, egy kétemeletes ház második emeletén laktunk. Szegényes környék volt ez, kereskedőkkel és iparosokkal. Valamiféle átmenetet jelentett a Buda felé eső földszintes putrik és a szomszédságukban épült, úgynevezett »papházak« között, amelyek egyházi vállalkozásban épültek. Ezekben már komfortosabb lakások voltak, előszobával, fürdőszobával, a módosabb emberek lakták, orvosok, tanárok, ügyvédek: a civilizáltabb középosztály képviselői. A sor végén, ahol az építkezés abbamaradt, volt egy nagy tér - mi »papgödörnek« hívtuk -, körülbelül akkora lehetett, mint egy sportpálya, s itt töltötte szabadidejét a környék fiatalsága, közöttük én is. Futballoztunk, bicikliztünk, szaladgáltunk, éltük a gyerekkorunkat.”

Ha most jól belegondolok, a Práter utcában minden elérhető volt, ami a mindennapi élethez kellett.

 

Szüleimnek itt volt a lakása és itt volt a munkahelye. Kezdetben a kettő még ugyanott: a lakás munkahely is volt. Így volt ez már az ötvenes években is, s mert az akkori idők nem kedveztek a magánvállalkozásoknak, volt „frászcsengő” is – valaki a családból mindig figyelte a házba érkező idegeneket, s ha veszélyt gyanított, megnyomta a konyhában a gombot, a csengő pedig riasztotta a bentieket, hogy mindent pakoljanak el – mintha csak hobbiból folyna ott a szabászat-varrászat.

Amikor enyhült a légkör, két házzal lejjebb lett saját műhely – nekem: „A műhely”. Fél gyerekkoromat ott töltöttem. A szekrény mögötti függöny volt az én kis „lakásom” ajtaja, a rongyoszsákokból tömtünk székeket, asztalokat, s papás-mamást játszottunk „örök” játszópajtásommal.

És itt tanultam meg gyermekként a pénz értékét is: apám engedett „segíteni” a szabás-varrásban, és ezért komoly fizetést is kaptam – hol zsabót vasaltam, hol ujjakat endliztem, de a legjobb üzlet a „szállítás” volt, a kész blúzokat elvinni a nagybani megrendelőhöz, a Rákóczi útra (ez persze illegális volt, de jól jövedelmezett).

 

Minden nap friss kenyeret, péksüteményt ettünk. A műhely melletti házban működött egy pékség, s ha elkészült az aznapi fehér kenyér – az illatát messze megéreztük –, máris szalasztottak. Néha vehettem mást, néha csak úgy ajándékba kaptam ezt-azt (mert szerettek nagyon): rongyos kiflit, ökörszemet, pozsonyi kiflit, pacsnit…

 

Karácsonykor napokig nem fürödhettünk kádban, mert ponty úszkált benne – a néhány házzal lejjebb lévő hentes akváriumából vándorolt a kádunkba, hogy legyen ideje és módja megtisztulnia a pocsolyszagtól és -íztől. Ettől a hentestől jöttek hozzánk az ünnepi asztalra az igen szépen lehártyázott, minden mócsingtól mentes húsok, és külön a mócsingosak is, mert apám azt nagyon szerette. Mindig mindenből ott is a legfrisebbet kaptuk, mert időtlen idők óta oda jártunk bevásárolni, és mert a hentes is maszek volt, és hát a maszekok tartsanak össze.

 

A hurka-kolbász, az kivétel volt. Az a műhellyel szemközti sarokházból jött, ami egykor amolyan vendégfogadó volt a pesti parasztudvarokból a Rákóczi téri csarnokig vezető úton. Széles kapu vezetett az udvarba, hogy a lovas szekerek kényelmesen beférjenek, volt beálló a lovaknak, itatókút, nyári konyha, széna-szalmának is tárolóhely bőven, a sarokházban pár embernek még szálláshely is egykor. A ház és az udvar akkor gazdájának rokonsága hozta fel szükség szerint a féldisznókat, hogy belőlük szalonna, kolbász, hurka legyen, amik ot füstölődtek a téglakerítéshez simuló fatüzeléses füstölőben, ahogy azt kell (és persze jófajta házibor is járt az ismerősöknek, amolyan rozé, valójában pancsolt bor, de könnyű volt és jól itatta magát – vannak róla tapasztalataim, amikor egy-egy hétvégén a műhelyt megkaptam házibulira).

 

Lehet, hogy Szomjas György is ismerte ezt a házat, mindenesetre a Roncsfilmben a ház melletti bontási területen robban fel az a hatalmas vörös disznó, Poci, amit-akit a Práter és a Bókay utca sarkán működő Gólya kisvendéglő törzsközönsége hasztalan kerget le s fel…

 

 

A reggel úgy kezdődött, vagy inkább már délelőtt volt, hogy mentem a tejeshez a tejjeggyel, jegyes tejért persze, de néha tellett kannás tejre, friss kakaóra vagy tejeskávéra is. Télen innen volt a friss tejföl-túró, de nyáron azt „házhoz” hozták – jöttek a hajnali kofahajóval a tejesasszonyok, mázas csuporban a sűrű tejföl, a zsíros túró. Összel a csuprokban szilvalekvár jött, megállt benne a kanál, persze csak ha békénhagytam, mert sokszor kellett csak úgy benyakalnom egy-egy kanállal, csak úgy, kostolóba. Így cserélődtek a csuprok, pár maradt meg csak mutatóba, most már csak dísznek. (Amúgy jó dolog volt az a kofahajó: szép komótosan le lehetett menni vele Földvárig, ahol apám született, de még Paksig is, ahol anyám gyerekeskedett.)

 

Volt zöldséges is, ott, ahol a hentes volt, meg a kis közért, meg a szemfelszedő. Persze ha igazán szép zöldséget akartunk, akkor nem ide küldtek, hanem a „bolgárhoz” – de ez már egy másik történet.

 

A szemfelszedő amúgy nagyon is elkellett akkoriban, a nem túl jó minőségű hazai nylonharisnyák korában. Nem tudom, miért, de csodáltam azt a kellemes-halkan zömmőgő kis masinát, ami a keret fölé kifeszített lábbelin újra összefűzi a szétszaladt szálakat. Kevesen láthatták ezeket a bűvös mozdulatokat, mert mások csak beadták a leszaladt szemű harisnyát, majd pár nap múlva mehettek érte, de anyámnak mindig azonnal megcsinálták, és én megvárhattam az elkészült munkát, mert a szemfelszedő is maszek volt, és hát a maszekok tartsanak össze.

 

A harisnya önmagában is misztikus dolog volt számomra – ez az egy gyerektenyérbe is elférő, selymes tapintású világosbarna valami hogyan varázsol felnőtt-tenyérbe vágyakozó gyönyörű női lábat… Amilyent a műhellyel szemben lévő rövidáru kiskereskedésben láttam először életemben olyan szemmel, ahogyan azt csak egy férfi nézheti. Valami fércért vagy talán „Lánchíd” cérnáért küldtek oda, ahogy ezerszer addigi életemben, amikor egy, már nem is annyira fiatal hölgy éppen az új harisnyatartó gumiját próbálgatta, és nem számolt azzal, hogy a combját megleső kisgyermekben éppen most fog felbuzogni az, ami őt akkor és itt, egyik percről a másikra tette minden ilyen látványra éhes kamasszá; gyorsan le is hajtotta a szoknyáját.

 

 

Teltek az évek… És ahogy teltek, az utca is egyre hosszabb lett. A bátyám azt állította, ő lemérte egyszer az autóval, amivel taxizott: pont egy kilométer. Nem tudom, lehet. Az a 88 méter ide vagy oda, nem számít. Én csak a kocsmákat számoltam össze egyszer: a kocsmákat, sörözőket, bozorókat, italkiméréseket – pont nyolc volt belőlük. Ha valaki végigitta volna az összeset, igencsak kapatosan ért volna le az Illés utcától a József körútig, és a séta sem csupán fél óráig tartott volna…

 

De ez már egy másik történet.

 

 

 

 

1 komment

Címkék: práter utca papgödör roncsfilm gólya kisvendéglő kofahajó


A bejegyzés trackback címe:

http://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr48922358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

erzsi56 2009.11.04. 22:43:42

én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszoter volt regen .jazmin utcai alt.isk.kezdtem.utana prater utciba vegesztem el a 8.oszt utana beiratkosztam dezsi huber szakmunkas kepzobe a prater u 31be szerettem ott elni ott voltam gyerek es szuleim is eltek sok jo emlekem van arrol az idoszakrol udvozlettel erzsi56