A Práter és környéke

A fele már eltűnt, de azért maradt még valami az utcából, a környékből. Talán sikerül nekem is megmentenem belőle valamit.

KÉRÉS

Ha van a birtokotokban olyan fénykép, ami ezekről a helyekről készült, küldjétek el erre a címre, s fel fogom tenni a blogra: prater.59@gmail.com

Friss topikok

  • HiSa: @estella: Nagyon köszönöm ezt a hozzászólást, egy csomó emlékemben megerősített... (2011.08.30. 09:02) "Képzelt beszélgetés"
  • erzsi56: papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben... (2009.11.07. 18:11) III.
  • erzsi56: én 1962 es1970 laktam a prater utca 66 ban papgodor elottunk volt sokat jatszotam ott egy jatszote... (2009.11.04. 22:43) IV.
  • Régész: Kedves HISA! Mivel a nevedet nem tudom, csak így szólítalak meg. Ha azt mondom, hogy nagyon tetszi... (2009.04.24. 20:37) 11.
  • sipi.moni: Nagyon érdekes, várom a folytatást. (2009.04.10. 09:56) IX.

2009.02.05. 07:55 HiSa

III.

Az 59

 

59 – a Papházak egy tömbje a Szigony utca sarkán. Egy sziget a józsefvárosi tengerben: mintha Noé költöztette volna ide a bárkájából az akkori társadalom minden rétegének egy-egy képviselőjét.

Apám a háború után foglalta le – no, nem a nép, hanem a családja nevében – az egyik harmadik emeleti lakást. Akkor még itt működött női szabó műhelye, emléksze, még kisgyerekkoromban is egy merő férc volt minden ruhám, ahogy a padlón négykézláb mászkálva összeszedtem őket.

Néhanap meg-megjelent egy fekete autó, de akkor ez még, 48 előtt nem keltett félelmet, inkább csak csodálkozást. Csodálkozást, mert – legalábbis a családi legenda szerint – magas rangú szovjet katonák jöttek, egy-egy elegáns öltönyt rendelve apáméktól. Ez aztán még jó pár évig védettséget jelentett neki, nem kellett ott hagynia a „magánszektort”. Persze amikor később mégis, pártonkívüliként ő tartotta a ktsz-ben a szemináriumot, amit még egy díszes Sztálin-életrajzzal meg is köszöntek. ´56 után aztán haláláig „maszek” volt – talán egyetlen a házban.

 

Mellettünk a Fazekas általános iskolájának igazgatóhelyettese lakott, nagy operarajongó. A köztünk lévő rabicfalon keresztül így voltam kénytelen végighallgatni szinte a teljes Verdi-repertoárt, pedig inkább Elvist hallgattam volna bátyám Terta magnóján. Mindenesetre volt annyi haszna a szomszédságnak, hogy ha Verdit nem is szerettem meg, de protekciósként két évet a Horváth Mihály térre járhattam suliba.

 

Beteg gyerekként igen sokszor volt vendég nálunk a negyediken lakó doktor néni, egyébként a Heim Pál Gyermekkórház főorvosa. Elegáns úrihölgy volt egyébként, szép beszédű, ha leszaladt hozzám – márpedig igencsak sűrűn kellett –, sosem láttam otthoni ruhában.

 

Bátyám gyerekkori jó barátnője, később igazi és egyetlen szerelme a gang szemközti oldalán lakott, édesanyjával és nagymamájával. Anya-lánya – mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra. A harmincas évek filmjeinek nőalakjai voltak ilyen alkatúak, Karády például.

Sokszor, sokat voltunk együtt. Halottak napja környékén a temetőben is együtt. A két nő kézenfogott engem, öt-hatéves forma gyereket, és csak mentünk, mentünk a kerítés mellett hsszan, a villanyvezeték hatalmas fémoszlopait kerülgetve, aztán egyszercsak egy fa törzsére odaerősítettünk egy szál virágot. Ma ez a 300-as parcellák valamelyike – a Rákosi-rendszerben, majd ´56-ban kivégzettek sírhelye. Felnőttként tudtam meg, hogy a katonatiszt férjet a Rajk-perrel összefüggésben végezték ki.

 

Felettünk bátyám egy iskolatársa lakott – nemigen kedvelték egymást, ahogy a szülők sem. Az ő apja ugyanis valami gyárnak volt a párttitkára, anyja „htb” (háztartásbeli). Valószínűleg a szülők igencsak eltérő világnézete vetült rá erre, nem pedig a személyes ellenszenv. Mindenesetre kellett ez a barátság ´56-ban, és persze kellett apám jószándékú hozzáállása is, amikor jött odaföntről a kérés: ugyan segítsünk már elégetni a cserépkályhában a Sztálin-összest, a Rákosi-összest, az évek alatt hazahordott pártiratokat, többek között személyi kartonokat is. Hát segítettünk… Onnantól nyájas-nyálas volt közöttünk a kapcsolat, mintha szégyelték volna – mit is? Önmagukat? A múltjukat? A gyávaságukat? Vagy talán, hogy az „események” után siettek visszalépni onnan, ahonnan oly hirtelen távozni akartak?

 

A másik szemközti lakásban az én gyerekkori haverom lakott – vele bikáztunk múltkori írásomban. Nagyon szerettem a szüleit – anyja, akár a harmincas évek filmsztárjai, de inkább (mondjuk) Turay Ida-forma, apja egy joviális öregúr, amolyan vadászos tömör bajusszal. Az anya a Kőbányai Sörgyárban dolgozott, személyzetis volt (egyszer-egyszer hozott nekem abból a sörből, amit kizárólag a dolgozóknak csapoltak, ég és föld). Az apa ügyvéd volt, testvére a „disszidens” színésznek, a harmincas évek egyik sármos arcú és hangú férfibálványának, aki majd a rendszerváltás után hazatért, is Los Angeles után is itthon is sikereket aratott. A barátom örökölhetett talán valamit felmenői kalandvágyából, mert huszonévesen aztán ő is „kitántorgott” Amerikába, hogy aztán vitte-e ott valamire, azt már nem tudom.

 

A főmérnök úr – bár ebből kettő is volt az emeleten. Az egyik igencsak „öntudatos”, vagy ki tudja, milyen „tudatos” lehetett, mert az éppen aktuális köszönés (reggelt-napot-estét) pár szaván kívül mást tőle nem hallottunk, felesége is csak akkor mert szóbaállni velünk, ha véletlenül egyedül jött haza vagy éppen ment el.

 

A másik egy másik világ. Valahogy mindig a rádiós Szabó család főmérnök ura jut róla az eszembe, ahogy akkor valóban hittem is, Bandit őróla formázták meg az írók. Ráadásul mindketten a textiliparban dolgoztak – vagy csak rémlik most így: összemosódnak már az emlékek. Tény: a mérnök úr mindig is az volt, ´56 előtt is, után is, ugyanabban a gyárban, ugyanolyan megbecsültséggel – az akkori filmek munkáskádereinek mintájára „úr”-ként is az igazi melós szerénységével és természetességével.

 

Egyszer volt „zsidózás” is, sajnos éppen velünk esett meg. Valami „fekvőkémény” miatt veszett össze apám a közvetlen (másik) szomszédunkkal, amely kémény a két fürdőszoba közöt húzódott volna, és állítólag a mi füstünk (a fa tüzelésű vízmelegítőből) valahogy ezen keresztül átszivárgott hozzájuk. Nem tudom, mi volt a veszekedés apropója, mert részben még nem éltem akkor, részben mert apám nem az a fajta ember volt, aki ha hibás valamiben, letagadta volna, mindenesetre állítólag elhangzott szájából az a bizonyos, szitokszónak is minősíthető jelzős szerkezet, aminek nem kellett volna elhangoznia, pláne nem az ötvenes években, amikor ez amúgyis kényes ügy volt. Évekig nem beszélt egymáshoz a két család, én sem szóltam a kislányukhoz, csak a zongoraléckéit kellett elviselnem a szomszéd (a másik szomszéd) szoba rabicfalán át. Évekkel később, amikor épp a Pink Floyd Atomheart Mother-je volt a kedvencem, átkopogott, hogy mi is ez a zene, mert annyira tetszik neki. Hát átmásoltam neki a magnójára…

 

Azért jóba sohasem keveredtünk egymással. Ahogyan más házbéli lánnyal sem keveredtem – más kérdés, hogy nem is nagyon volt szemrevaló lány, akivel keveredhettem volna. Közbeszéd tárgya lett volna. Mert valahol, valamelyik emeleten, valamelyik ajtó mögött mindig elhúzódott egy függöny, épp csak hogy ki lehessen lesni rajta, de azért lássuk jól: kihez ki jött és meddig maradt.

 

Volt aki mégcsak nem is leplezte a kiváncsiságát – selyempongyolájában órahosszat ácsorgott szemben velünk a negyediken, és mert azok a békebeli lakások jó magasak voltak, kényelmesen beláthatott az előszobánkba. Volt, hogy láthatott belőlem annyit, amennyit persze nem neki mutattam meg, dehát egy-egy hosszúra nyúlt együttlét közben is feltámad a szükség, és akkor bizony csak pőrén szaladtunk ki az előszobából nyíló wc-be… Ha ez az öröm kellett neki, legyen meg az öröme benne!

 

Az alsóbb emeletekkel – egy családot kivéve – alig volt kapcsolatunk. A kivétel az általunk, gyerekek által csak „vénlányok”-nak hívott, abszolút „csonka” család volt: két nővér, mindketten nyugdíjasok, nekem úgy tűnt, mintha sohasem is dolgoztak volna. Mindketten egyedül éltek, egyikük sem ment férjhez, nem volt „élettársuk”, ahogy ma mondanák, bár a rossz nyelvek, beleértve bátyámat is, az egyiküket összehozták apámmal… A két grácia közül az idősebb igencsak viszafogott volt, tartózkodó modorú úrihölgy, a másik mint egy túlságos is anyáskodó tanítónéni, de egymással jól elvoltak. Mindenesetre tőlük sikerült visszaszereznem nagyanyám sütijei közül az általam legkedveltebb „szvecskentácsi”, azaz szilvás lepény receptjét, miután mind nagyanyám, majd pár évvel később anyám is magával vitte a sírba a titkát.

 

És persze a házmester, aki néha ugyancsak ránkszólt, no nem a zene meg a bulik miatt, hanem mert öt-hatévesen mint a vadlovakat befogó cowboyok riogattuk az emeleten lakó, nem túl nagy szeretnek örvendő öregasszonyát, aki tényleg úgy nézett ki, mint a mesebeli boszorkány. És persze bicajoztunk is a folyosókon, annak aztán volt hangja, így hát ránk szólt a házmester.

Amúgy kedves ember volt, vékony, hórihorgas, a kulcsok birtoklója: nála volt a kapukulcs, este tíz után ő engedte be az embert a házba – irigylésre méltó, ám fölötte fárasztó foglalatosság: mindenkiről tudta, mikor tér haza, és még következtetni is tudhatott, honnan: ha öltönyösen, talán színház vagy koncert, ha fáradtan, akkor munka, ha kissé bizonytalanul, akkor ivászat valahol. Hogy jelentette-e mindezt a hatvanas években már, azt nem gondolnám, ahogy azt sem igazán szeretném elhinni róla, hogy korábban igen. Számomra ő volt „a” házmester, máig emlékszem a síndarab csengésére, amit egy kalapáccsal vert félre, ha mondandója akadt a ház népének.

 

Később lett viceházmester is, aki feljebb avanzsált házmesterré, amikor az igazi nyugdíjba ment. Nekünk akkor is megmaradt vicének. Az igazi még hajnali egykor is vasalt pizsamában, elegáns hálóköntösben jött kaput nyitni, a vice meg csak úgy a sokszor igen koszos boxergatyájában, atlétatrikóban, mintha akkor is éppen szenet hordott volna le a pincébe. Hát ilyenkor nem igazán éreztük megtisztelve magunkat azzal, hogy itt lakunk.

 

De itt laktunk – ezen az apró szigeten, a Práterben…

 

 

1 komment

Címkék: práter utca papgödör papházak


A bejegyzés trackback címe:

http://prater.blog.hu/api/trackback/id/tr13922313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

erzsi56 2009.11.07. 18:11:38

papházak egy külön világ volt gyerekek számára mert ott már egy kicsit jobb moduak éltetek.szemben velük munkasok akik szegények volta. A gyerekek felvágtak hogy ott laknak.Mi meg megvédtük magunkat a téren.66 számu ház melett volt egy kis tejcsarnok mindenfélét lehetet kapni.Édesanyám mindig oda küldött ha kellett valami.Ha az emlékeim nem csalnak 104 lépcsön jártunk megszámoltuk.A kisbolt melett cukrázda volt fagyit is árultak nyáron 1 ft volt egy gomboc.Ha jó voltam akkor kaptam egy gómboc fagyira.Kicsit odébb volt egy pékség ahol sütötték a kenyeret oda jártunk friss kenyérért.Édesanyám dolgozot nekik mosta vasalta a köppenyeket sokszor volt hogy velem küldte el.Abban az idöben minden munkát elválaltunk.én a klinikák ovódájába jártam.Föállásban édesanyám ott dolgozott.Nehéz volt az élet a környéken mindenkinek.Nem sokáig jártam ovodába mindig beteg lettem igy anyu kivett és a szomszéd néni vigyázott rám.Láncki néninek hivtuk.Egyedül lakott szoba konyhás lakásban a wc cénk közös volt vele.Aranyos idös néni volt,nagyon szeretet olvasni mesélni régi dolgokrol.Öcsödön születet és mindig ha elkezdet mesélni mi csendben halgattuk.Ö tanitot meg az olvasás szeretetére mai napig is szeretek olvasni.De már fárad szemem igy már nem tudok annyit olvasni amennyit szeretnék.Pedig mostmár lenne idöm rá.Böngészem az oldalakat és egyre több emlék jut eszembe és sorrenbe kéne rakni öket majd lekközelebb.